"Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el uratok." Mt 24:42

"De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék az ÚR ígérete szerint, és azok menekülnek meg, akiket elhív az ÚR." Joel 2:32

 

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus

 
 

Előszó

Gyakran óriási eltérés van egy adott helyzet valósága és annak a nagyközönség számára kivetített képe között. A reklámszakemberek igen vonzó képet festenek a cigarettázásról, noha valójában az egy olyan szokás, amely súlyos betegségeket vagy akár halált is okozhat. A Szovjetunió, nyugati pártfogói segítségével, haladó társadalomnak és a munkások paradicsomának mutatta be magát. A valóságban viszont egy parancsuralmi rendszer volt, amely emberek millióit gyilkolta meg könyörtelenül. Az Egyház történetének a II. Vatikáni Zsinatot követő korszakát a jelenlegi egyházi testület nagy megújulásként, második pünkösdként mutatja be. A statisztikákban is megmutatkozó hanyatlásnak, az egyházi személyek hite széles körben tapasztalható elvesztésének, valamint a vég nélküli botrányoknak a rideg valósága azt igazolja, hogy ez a propagandisztikus beállítás egy óriási félrevezetés.

Mielőtt a katolikusok többsége észrevette volna, hogy az Egyház komoly bajban van, Malachi Martin már régen felismerte, hogy az Egyház a II. Vatikáni Zsinat óta a nagy megújhodás megtapasztalása helyett egy szörnyű önpusztítási folyamat csapdájába került. Ezt a véleményt a kritikusok gyakran elhessegetik mint túlságosan borúlátót. Ma azonban, ahogy az Egyház jelenlegi válsága mind nyilvánvalóbbá válik, Martin atya helyzetfelmérésének a hitele egyre növekszik.

Martin atya egész életében a tisztánlátás és az előrelátás adományával bírt. Lézer élességű felfogóképessége egyenesen a valóságig hatolt, át a modern világ propagandájának és céltudatos hamisításainak ködén. Nézetem szerint ez az adomány annak a következménye volt, hogy ő egy olyan világban élt, melyben általában nem laknak más emberek. Az ő világa a természetfölötti dimenzióját is magába foglalta. Ez még a papok között is csak kevésnek adatik meg. Ördögűzőként Martin atya szembeszállt a természetfölötti világ gonosz erőivel. Egy olyan ember, aki teljes tudatában van a természetfölötti dimenziónak, és a gonosz körmönfont mesterkedéseiről szakszerű ismeretekkel bír, nemigen hagyja magát rászedni a média uralta civilizációnkat átitató, szüntelenül terjesztett hamisításoktól.

Martin atya engedelmeskedett a tálentumok felhasználásáról szóló evangéliumi intésnek, és gyenge egészsége, valamint a hagyományokhoz ragaszkodó nézeteivel egyet nem értők könyörtelen támadásai ellenére állhatatosan kitartott. A kommunikáció területén kifejtett nyilvános működése már jól ismert. E munkáján kívül lelkipásztori gondozásban részesített sok lelket, akik a hit mai válságában nem jutnak könnyen hozzá. Meglepően sok emberrel találkoztam, akik személyes kapcsolatban voltak Martin atyával.

Életének utolsó évtizedében 22 magnóra vett interjút készítettem vele, melyek a témák széles skáláját ölelték fel, és arról szólnak, hogy a katolikusok miként találhatják meg útjukat a mai lelki pusztaságban. Ezek a beszélgetések eszközei voltak annak, hogy a XX. századi Egyház egyik legfantasztikusabb elméjének a bölcsességét, megfigyeléseit és éleslátását megőrizhessük az utókor számára. Ezzel a vállalkozásunkkal Martin atya gondolatait megismertettük a nagyközönséggel, anélkül, hogy a médiában uralkodó erők – ahogy ő nevezte őket: „azok a pogányok” – megcenzúrázták vagy megrostálták volna.

Miközben a Martin atyával készült hangfelvételeket árusítottuk, gyakran fordultak hozzám azzal a kívánsággal, hogy írott formában is tegyük hozzáférhetőkké ezeket az interjúkat. A kiforgatott katolicizmus első részeredménye annak a munkának, amelynek során ezeknek a beszélgetéseknek maradandó formát adunk. Az interjúk szövegét tanulmányozva az olvasó maga eldöntheti, hogy Martin atyának a mai modern katolicizmus állapotáról szóló gyakran szigorú véleménye, amelyet kritikusai sokszor elutasítottak és kigúnyoltak, valóban prófétai‑e?

Bernard Janzen

 

Ajánljuk mindazoknak a katolikusoknak,

akik a hagyomány megőrzéséért

harcolnak

az Egyház történetének

legsötétebb órájában.

 

 

 

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus - I. rész: Kitör a vihar

 

I. rész: Kitör a vihar

Bernard: Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy körünkben van Martin atya, akivel az Egyház mai helyzetéről fogunk beszélgetni. Kedves Atya, talán azzal kezdhetné, hogy egy keveset mesél önmagáról, az előzményekről és mai tevékenységéről.

 

Martin atya: Igen, Bernard, természetesen. Írországban születtem 68 évvel ezelőtt1. A jezsuita rendbe léptem, és a szokásos tizenhét évi képzés után, miközben számos európai országban és egyetemen megfordultam, végül Rómába kerültem, és a Pápai Bibliai Intézet tanára lettem. Paleográfusi képzettségem volt. Hallgatóink többsége talán nem tudja, mi az. A paleográfus kézzel írt szövegeket tanulmányoz. Magam az Ábrahám korabeli közép-keleti kézírások szakértője lettem. Ez nagyon hasznos hivatásnak bizonyult XXIII. János pápasága idején, mert ő kapcsolatok kiépítésére törekedett mind az arabokkal, mind pedig a zsidókkal, és mivel én sokat utaztam a Közel-Keleten, a szolgálatára lehettem. Igen szoros együttműködés fűzött XXIII. Jánoshoz és Augustin Bea bíboroshoz. Ez utóbbi volt az ökumenizmus felelőse, és a II. Vatikáni Zsinat idején sokszor megfordult az Egyesült Államokban. Már azt megelőzően kértem fölötteseimet, engedélyezzék, hogy elhagyjam a jezsuitákat; végül VI. Pál pápa adta meg 1964-ben az engedélyt a Jézus Társaságból való kilépésemhez. Ahogyan mondani szokás: szekularizált engem. Azt nem akartam, hogy laicizáljanak. De azt sem akartam, hogy egy püspök alárendeltjeként átvegyen az egyházmegyéjébe, sem azt, hogy egy szerzetesrendhez tartozzam vagy az Opus Dei-hez csatlakozzam, noha egy katolikus pap e három lehetőség között választhat. Ezért egy általános jellegű megbízatást kaptam, azt, hogy írjak, és a kommunikáció területén tevékenykedjem. Ezután Rómából – Párizson keresztül – az Egyesült Államokba mentem, és éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1965 januárjában érkeztem ide. Azóta könyveket írok, és sokszor vagyok jelen a rádió és a televízió műsoraiban.

Azt hiszem, konzervatívnak tartanak engem. Itt, az Egyesült Államokban, szeretünk címkéket aggatni az emberekre. Sokan inkább hagyománytisztelőnek neveznének. De Bernard, én egy katolikus pap vagyok. Minden reggel megtartom a szentmisémet, és amikor a helyi püspök megengedi, bekapcsolódom a szokásos papi tevékenységbe. A fő elfoglaltságom azonban az írás, a gyóntatás és az emberek, különösen a családok lelkigondozása, azoké, akik az Egyház jelenlegi állapotában nehezen jutnak ahhoz. Ez a rövid történetem. A könyveim kelendőek. Van néhány sikerkönyvem, amelyek Isten kegyelméből lettek azzá, nem pedig amiatt, amit bennük írtam.

 

Bernard: Kérem, beszéljen nekünk valamelyik könyvéről. Közülük a legismertebb A jezsuiták (The Jesuits).

 

Martin atya: Így van. Ez volt az első olyan könyv, amely nagyvonalakban felvázolta, mi történt az Egyház nagyobb szerzetesrendjeivel. Röviden: 1965 és 1975 között az Egyház nagy rendjei, a jezsuiták, a domonkosok, a ferencesek és a karmeliták a szó szoros értelmében hátat fordítottak a pápaságnak. Olyan irányvonalat kezdtek követni, amely eltér az életről, halálról, feltámadásról szóló hagyományos katolikus szemlélettől. Egy rövid tanulmányt írtam a jezsuitákról, majd annak módszereit alkalmaztam a többi nagy rend esetében is. Sokan kezdték felismerni, hogy valami bűzlik Dániában. Ha a jezsuiták megengedhették maguknak, hogy azt tegyék, amit tettek, akkor meg lehet magyarázni a ferencesek hóbortjait, a domonkos rend iszonyatos korruptságát, mindezen rendek magatartását, amelyek évszázadokon át az Egyház védőbástyái voltak. Ma II. János Pálnak szüksége lenne, akár a levegőre a légzéshez, a magasan képzett emberek egy olyan testületére, amelyben az emberi élet minden lehetséges területének a szakértői helyet foglalnának. Világszerte szüksége lenne rájuk a civilizáció útvonalainak kulcspontjainál: Afrikában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, a Szovjetunióban és egész Európában. Szüksége lenne arra, hogy ezek a legnagyobb mértékben központi irányítás alatt legyenek. Hogy teljesen engedelmeskedjenek Péter szavának. Hogy teljesen Miasszonyunknak és a mi Urunknak szenteljék magukat. Szüksége lenne rájuk mint papokra. És ezek voltak a jezsuiták. Pontosan ez volt az, amire Szent Ignác gondolt. És ma gyakorlatilag nincsenek többé. A számuk lecsökkent, de ez nem csupán számok kérdése, hanem mindenekelőtt a minőségé. Ők szó szerint csendes háborút üzentek a pápaságnak.

 

Bernard: Ez pontosan az ellentéte a negyedik fogadalmuknak, amely a pápasághoz való hűségről szól.

 

Martin atya: Az engedelmesség, a vak engedelmesség volt az alapeszme, egészen addig menően, hogy a XVIII. században beleegyeztek, hogy a pápa az Egyház érdekében betiltsa a rendjüket. Hetven évvel később a pápa újra életre keltette őket, mert úgy találta, hogy szüksége van rájuk. Az tökéletes engedelmesség volt. Ezért voltak olyan értékesek a pápa számára. Ennek az engedelmességnek vége. A jezsuiták című könyvem felbolydulást okozott, és irányomban sok gyűlöletet és meg nem értést eredményezett, néhány idősebb és fiatalabb jezsuita kivételével, akik felismerték, hogy a könyv az igazságot mondta ki. A jezsuitákat sokan vásárolták, és az, ahogy itt az Államokban mondjuk, egy férgekkel teli dobozt nyitott fel. A körülötte történtek jellemzik az Egyház állapotát. A tény az, hogy jezsuiták névtelenül írtak nekem, mellékelve ötven példány árát, és azt kérték, hogy azokat valahova egy postafiókhoz küldjem, mert nem merészelték nyíltan mutogatni a könyvet. Egy másik könyvemnek, amely 1975-ben jelent meg, és szintén nagy port vert fel, Az ördög foglya (Hostage to the Devil) a címe. Ez az egyedüli, egyébként hang- és képfelvételeken alapuló, publikált beszámoló az ördög kiűzéséről öt, ma is élő amerikai személyből. Egész életemben igen tevékenyen részt vettem az ördögűzésben. A könyv nagyon keresett volt mind Amerikában, mint külföldön. Valójában ennyit tett: bebizonyította, hogy kinn az utcákon és benn a tanácstermekben, a kis női szalonokban és a hadsereg főhadiszállásain vagy a kormányzati hivatalokban a sátán él, tevékeny és boldog.

 

Bernard: Ezt a mai modern elme nagyon nehezen fogja fel, mert az Egyháznak az a tanítása, amelyet a modern teológusok elsőként vetettek el, a sátán, az ördögök és a pokol létezésébe vetett hit volt.

 

Martin atya: Így van. Ez a valaha végzett legjobb propagandamunka. A sátán nem létezik, de öljük a gyermekeket, mielőtt megszületnek. Hozzuk létre az életút harmadik fajtáját. Ez az emberi jogokra épül. A homoszexuálisoknak ugyanolyan jogokat, mint a heteroszexuálisoknak! Fogadtassuk el a homoszexuálisok házasságát! Használjuk a fogamzásgátlókat, mert az egész emberiség javát szolgálja, ha megfékezzük a szaporodást! Az nem igazán számít, hogy az indonéziaiak legyilkolják Kelet-Timor lakosságát. Ez nem zavar bennünket. A sátán mindenütt ott van! Ott van, és felkelti az emberekben az ésszerűség, a tolerancia és a fanatizmusmentes szemléletmód igényét. Minden ember a maga törvényei szerint él, és minden értelem önmagának az irányítója. Ez a leghatékonyabb propaganda. Hát az ördög, a szarvakkal, koszos farokkal, sárga szemekkel bíró, hóna alatt mocskos könyveket hordó régi figura, aki a bokor mögé bújva mondja: „Gyere ide, és mutatok neked valami bűnt” – az hol van? Ó nem, ez mítosz csupán. Babona. Mindig is az volt. Ez angyali intelligencia, sokkal hatalmasabb, mint bármely emberi intelligencia lehetne. Angyali intelligencia, amely élethalálharcban áll az egyetlen emberrel, aki Isten: Jézussal.

 

Bernard: Mind a világban, mind pedig az Egyházban olyan helyzetbe jutottunk, amelyben az ördög tevékeny és jól érzi magát. Erről a későbbiekben szólunk még, de ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk ide, időben vissza kell mennünk a II. Vatikáni Zsinatot megelőző napokba, amikor legalábbis úgy tűnt, hogy minden rendben van az Egyházzal. Magának mi erről az időszakról a véleménye?

 

Martin atya: Nos, Bernard, ehhez választhatjuk a történelminek nevezett nézőpontot, amely egy materialista nézőpontja. És azt mondhatnánk, hogy „volt ez a tanár, akinek a teológiai nézetei kissé bizonytalanok voltak. És az 1930-as években jelentkezett egy liturgikus mozgalom, amelyet a pápának el kellett nyomnia”. De, ha megengedi, kezdjük inkább a helyzet áttekintésével.

 

Bernard: Tegyük azt.

 

Martin atya: Ezt az áttekintést az a személy szolgáltatta nekünk, aki Jézus Krisztuson kívül egyedül képes rá, a Boldogságos Szűz Mária. Ő hatszor jelent meg nekünk 1917-ben, utolsó alkalommal 1917. október 13-án három gyermek és még 75.000 ember előtt. Ekkor csoda történt, a fatimai csoda, amely aznap délben a portugáliai Fatimában játszódott le. Fatima egy kis falucska, amely 75 mérföldre fekszik Lisszabontól, Portugália fővárosától. A fatimai csoda, amelyet Napcsodaként emlegetünk, a XX. század és talán az utóbbi öt évszázad legjelentősebb csodája. A Szűzanya három titkot közölt a gyermekekkel, és azt mondta nekik, hogy egyelőre ne hozzák azokat nyilvánosságra, hanem adják át a helyi püspöknek. Ezek egyike a híressé vált harmadik titok. Azt a titkot egy papírlapra írva az 1950-es években2 átadták a pápának. A titkot nagyvonalakban ismerjük, sőt részleteit is, de a legfontosabb benne egy elintéznivaló volt. A Szűzanya meghagyta, hogy az 1960-as év pápája nyissa fel a borítékot, olvassa el a titkot, és hajtsa végre, ami abban áll. A harmadik titok a pápa, Ratzinger bíboros és még sok más ember szerint egy vagy-vagy felszólítás, vagyis ultimátum. A titok szövege szerint a világ már oly messzire ment, hogy ha Oroszország nem tér meg a Szűzanya Szeplőtelen Szívének való felajánlása által, országok és földrészek fogják elveszíteni a hitüket. Bíborosok, püspökök és papok fognak falevelekként a pokolba hullani. Ha a pápa, az Egyház püspökeivel egyetértésben, Oroszországot, éppen Oroszországot a Szűzanya Szeplőtelen Szívének szenteli, akkor Oroszország megtér, és a hit helyreáll.

Nos, a szomorú utójáték az, hogy XXIII. János pápa, akit én ismertem, felnyitotta a titkot. Először egyedül nyitotta fel Castel Gandolfóban, 1959 augusztusában, majd 1960-ban ugyanezt tette több bíboros jelenlétében. Bea bíboros, az én bíborosom is ott volt. XXIII. János a titokból megtudta, hogy Oroszországot a gonoszság forrásának kell nyilvánítania, és Mária Szeplőtelen szívének kell szentelnie. Végül azon véleménye alapján döntött, hogy Nyikita Hruscsov, aki akkor Oroszország vezetője volt, ezt háborús cselekménynek fogja tekinteni. Lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem, de Nyikita Hruscsov uralma alatt, 1958 és 1963 között a leghevesebb vallásellenes üldözés folyt a Szovjetunióban.

 

Bernard: Ez érdekes. Rokonságom egy része Oroszországban él, és sok ember nem tudja, hogy Hruscsov idején az üldözés sokkal keményebb volt, mint Sztálin alatt.

 

Martin atya: Sokkal, de sokkal keményebb. Ezért XXIII. János azt mondta: „Ezt nem tehetem meg! Nem, mert Nyikita Hruscsov megszakítja akkor velem a tárgyalásokat.” Abban az időben Hruscsov tárgyalt XXIII. Jánossal, akinek volt egy álma. Azt akarta, hogy az orosz ortodox egyház képviselői jelen legyenek a zsinaton. Ezért a bíborosokkal való tanácskozáson elővett egy papírlapot, és felírta rá: „Questo non e per nostri tempi.” „Ez nem a mi korunknak való.” János visszatette a levelet a dobozba, és lezárta azt. Saját geopolitikai céljai miatt visszautasította Miasszonyunk meghagyását. Véleményem szerint döntése rövidlátó volt, de mindenekelőtt nem engedelmeskedett Szűz Máriának. Ez az én véleményem, de én csak egyszerű pap vagyok, nem pápa.

Amikor VI. Pál került a pápai székbe, elolvasta a levelet, és úgy döntött, hogy nem tesz semmit az ügyben. I. János Pál is elolvasta, de neki csak 34 napja volt hátra még az életéből. II. János Pál elolvasta a levelet a pápasága kezdetén, 1978 októberében, és félretette. Csak 1981-ben vette elő újra, amikor sebesülten feküdt a Gemelli kórházban, és megértette, hogy május 13-án valóban a Szent Szűz mentette meg az életét Mehmet Ali Agcának, az orgyilkosnak a golyójától. Újra elküldött a levélért, valamennyi vele kapcsolatos dokumentumért és Lucia nővér írásaiért. Lucia az egyetlen, aki még életben van3 a fatimai látnok gyermekek közül. Aztán üzenetet küldött Leira püspökének és Luciának, tanácsukat kérve egy vonatkozásról. Majd 1984-ben az egész világot felajánlotta.

 

Bernard: Ez nem az, mint amit a Szűzanya kért tőle.

 

Martin atya: Külön megemlítette Oroszországot, melynek – mint mondta – „a népe még egy különleges megszentelésre vár”. Más szóval, a felajánlás nem történt meg. Felhívom a figyelmét, Bernard, hogy a Szűzanya vagy-vagy feltétele érvényben van. Ő azt mondta, hogy ha ez nem történik meg, ha nem teszik közzé minden nép és kormányzat számára, akkor a hit eltűnik az országokból és a földrészekről. Hatalmas katasztrófák lesznek, sok ember meghal, de végül az Ő Szeplőtelen Szíve fog győzedelmeskedni. Ennek néhány példáját már számba is vehetjük. 1965-ben hirtelen minden elektromos energia eltűnt az Egyesült Államok észak-keleti szögletében. Az egyébként tele lévő elektromos tartályok egyszerre csak kiürültek. Még senki nem tudta megmagyarázni, hogy ez hogyan történhetett.

Hasonlóképpen, ha megvizsgáljuk az Egyházat az 1965 és 1975 közötti periódusban, azt látjuk, hogy a katolicitás hirtelen eltűnt. Hirtelen papok és apácák hagyták el hivatásukat. Egyszerre bizarr szertartások jelentek meg. Eltűnt a Szent Szívnek és Mária Szeplőtelen Szívének a mély tisztelete. Az Oltáriszentség imádása, az Oltáriszentség meglátogatásának szokása és a zarándoklatok is eltűntek hirtelen. Amit egyházi emberek a gyermekek elsőáldozásáról, a házasságról, az abortuszról, a fogamzásgátlásról és a homoszexualitásról tanítottak, mind egyszeriben az ellenkezőjébe fordult. A katolicizmus teli tartályainak tartalmát hirtelen kiszippantotta valaki. Eltűnt, ami bennük volt! Az egyetlen teológiai magyarázat erre: Isten megvonta tőlünk a kegyelmet. Isten megvonta tőlünk a megszentelő kegyelmet, amely nélkül nem lehetünk katolikusok. Ez az összképe annak, ami történt.

1980-ban Fuldában II. János Pál szembe találta magát néhány igen buzgó német katolikussal. Azok azt kérdezték: „Szentatya, miért nem újítja meg az Egyházat?” Ő azt válaszolta: „Nem tehetem. A megújulás lehetetlen addig, amíg Miasszonyunk el nem jön.” Ezzel ő azt a bizonyos levelet idézte. Aztán benyúlt a zsebébe, elővette a rózsafüzérét, és azt mondta: „Ez a ti fegyveretek”. Tehát már pápasága elején eldöntötte. „Nem tudom megújítani az Egyházat. Nem lehet megújítani, mert a megújulás egyedül a kegyelem által lehetséges. Ezt senki nem képes szervezéssel vagy valamely emberi eszközzel megvalósítani.” Ez az ő álláspontja.

1 Ez az interjú 1990-ben készült. (Megjegyzés: A jegyzeteket Felsővályi Ákos és Tóth Károly Antal készítették.)

2 A harmadik titok szövegét tartalmazó levél 1957. április 16-án érkezett meg Rómába. Lásd például http://www.etika.com/ladin/h90a13.htm Ha az idő teltével esetleg eltűnne a jegyzetekben említett források világhálós címe, a megfelelő keresőszók segítségével biztosan talál újakat az olvasó.

3 Lucia nővér 2005. február 13-án hunyt el a coimbrai (Portugália) kármelita kolostorban.

 

 

 

 

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus - I/2. rész: Kitör a vihar

 

Másrészt, ha leszállunk a részletek világába, az Egyház nagy-nagy önfeladását látjuk. Egyébként, Bernard, amikor azt mondom, „az Egyház”, akkor mindig az egyházi emberekről beszélek. Két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az Egyház Jézus Misztikus Teste. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a földön és az égben van az embereknek egy testülete, egy csoportja, akik a kegyelem állapotában vannak. A kegyelem állapotában lévén, a folt és ránc nélküli Egyházat alkotják. Ez teljesen Jézushoz tartozik. Az embereknek egy másik része a tisztítótűzben van, ahol megtisztulnak. Ők is a Misztikus Testhez tartoznak. Ez a küzdő Egyház, a szenvedő Egyház és a győzedelmes Egyház. Ez az Egyház lényegében. Ennek van egy látható, intézményi szervezete, ez a római katolicizmus. Feje a pápa, Róma első püspöke. Az intézményes egyház egyházmegyékből áll, ezek élén püspökök állnak, akik engedelmességgel tartoznának a péteri hatalomnak, és alárendeltjei lennének a pápának, aki Szent Péter kulcsait birtokolja.

 

Bernard: És mi az „Egyház” szót az intézményes egyházra vonatkoztatva fogjuk használni.

 

Martin atya: Így van. Valahányszor Egyházat mondunk, mindig az intézményes szervezetről fogunk beszélni, nem az embereknek arról a tiszta és szent testületéről. Most a sátán legnagyobb győzelme a szentmise szétrombolása volt. Valódi papok által bemutatott érvényes szentmisék nélkül Jézus jelenléte megsemmisül.

 

Bernard: Kanyarodjunk vissza XII. Piushoz. Ő tette közzé a Mediator Dei című enciklikát.

 

Martin atya: 1947-ben.

 

Bernard: Igen. Tehát ez a liturgikus mozgalom már jóval a Novus Ordo mise bevezetése előtt aktív volt.

 

Martin atya: Már az 1930-as években tevékeny volt. És a Mediator Dei-ben a pápa valójában arról beszélt, hogy vannak emberek, akik a tabernákulumot el akarják távolítani az oltárról.

 

Bernard: Meg akarták szüntetni a fekete miseruhák használatát.

 

Martin atya: Így van! Azt akarták, hogy a pap a hívőkkel szemben álljon. Miért írta meg XII. Pius ezt az enciklikát? Mert Belgiumban, Franciaországban és Németországban főleg a bencések kezdeményezésére, de támogatták a jezsuiták is, már az 1930-as években létezett ez a liturgikus mozgalom, amely ilyen változtatásokat javasolt. Népmisét akartak.

A II. Vatikáni Zsinaton a püspökök álláspontja a szentmiséről teljesen kategorikus volt. Azt mondták: „Nem szabad a latint eltörölni. Tartsuk meg a latin misét, de fordítsuk le a népi részeket, mint például a Hitvallást és a Dicsőséget. Legyenek azok a nép nyelvén, de a misekánon maradjon változatlan.” Ez volt a zsinat! Emlékszem egy püspökre, aki 1965 decemberében, közvetlenül a zsinat befejezésekor látogatást tett VI. Pálnál. Itt, New York-ban keresett föl engem, és azt mondta: „Malachi, nagyon különös dolog történt velem. Két nappal ezelőtt beszéltem a pápa Őszentségével, és gratuláltam neki a zsinati szavazás eredményéért. Azt mondta: «Ne említse nekem a szavazást. Ne gratuláljon nekem. Már 18 különböző kánon van divatban Franciaországban. Ezek teljesen megbolondultak! Már lefordították a miseszöveget a nemzeti nyelvre, a szentmise már nem érvényes, és én elvesztettem az ellenőrzést az események fölött.»”

Mi történt tulajdonképpen? Volt ott egy Annibale Bugnini nevű alak, egy szabadkőműves, a Páholy tagja1. Céljául tűzte ki, hogy a Katolikus Egyházban létrehoz egy új szertartást, amelyet bárki, azaz mind a katolikus, mind pedig a nem-katolikus elfogadhat.

 

Bernard: Vagyis egy ökumenikus vallásról van szó, és mivel Bugnini szabadkőműves volt, kérdés, vajon így cselekedve, nem az volt‑e a hátsó gondolata, hogy hosszú távon ez egy egységes világvallás létrehozásához vezessen?

 

Martin atya: Természetesen az volt a célja. Sajnos nem egyedül dolgozott. Igen befolyásos barátai voltak. Egyébként tudta‑e, hogy az új misét, a Novus Ordo-t hat protestáns és két katolikus pap dolgozta ki? Hát képesek vagyunk ennyire elkorcsosulni? Akármilyen kegyesek és jók voltak azok az emberek, nem voltak katolikusok. Nem ismerték a katolikus hagyományokat. De be kell ismernünk, hogy létezett egy nagyon gondosan kidolgozott, jól összehangolt terv. Emlékszem, amikor Bea bíboros bejött egyszer hozzám Rómában a szobámba. Ez 1962 novemberében történt, közvetlenül a zsinat megnyitása után. Verítékezett, és amikor érdeklődtem izgatottsága okáról, ezt válaszolta: „Éppen most hallottam egy szörnyű megjegyzést Hans Küngtől.” Küng egy amerikai teológussal beszélt, aki ma már püspök, de nem nevezem meg őt. Bea bíboros nem hallotta a kérdést, de hallotta Küng ennek az embernek a kérdésére adott válaszát. Küng ezt mondta: „Ó, nem, nem, nem, nem. Ezúttal nem szakítunk velük. Nem lesz újabb reformáció. Mi ezúttal belül maradunk!”

Ez a véletlen eset felnyitotta a szemünket, és tervük világossá vált. A terv egyszerűen az volt, hogy az Egyház hagyományos római katolikus vonásai gyökerestől eltöröltessenek. Ha megvizsgáljuk a II. Vatikáni Zsinat valamennyi dokumentumát, a szándék jól kivehető: a zsinatnak lehetőleg egyetlen olyan nyilatkozata se legyen, amelyet ne lehessen többféleképpen értelmezni. Nézzük például azt a kijelentést, mely szerint az apácáknak modernizálniuk kell a viseletüket. Az akkori zsinati vitákból egyértelműen kitűnik, hogy ez olyasmire vonatkozott csupán, miszerint az apácáknak el kell hagyniuk az olyan öltözetet, amely például akadályozza a mozgásukat a metróban. A nyilatkozat nem jelentette azt, hogy az apácák gyöngy nyaklánccal, rúzsos szájjal, kipúderezve, forrónadrágban és testhez simuló öltözékben járhatnak. Az eredeti szándék szerint az apácákhoz olyan viselet illett volna, amely kifejezte volna ahhoz a jegyesükhöz való odaadásukat, akihez fogadalmuk fűzte őket.

 

Bernard: Úgy tűnik, itt teljes forradalmi változás történt, hiszen amikor egy apáca nehéz viseletét rúzsra és miniszoknyára cseréli, az tökéletes fordulatot jelent.

 

Martin atya: Ez maga volt a pusztulás. Kalifornia egész sor iskolájában valamennyi apáca egyszerűen kilépett a rendből, és elhagyta az Egyházat is. A Vatikáni Zsinaton nagy gondot fordítottak arra, hogy a nyilatkozatokat kétértelműen fogalmazzák meg. A vallási szabadság volt a legfőbb terület, ahol ez a kétértelműség megnyilvánult. A kommunizmus tárgyában mintegy 500 zsinati atya kérte VI. Pál pápát, hogy engedélyezze annak elítélését, de megtiltották nekik. Ez egyike volt a XXIII. János pápa és a Nyikita Hruscsov közötti megegyezés következményeinek. Az az egyezmény mind a mai napig kísért minket.

 

Bernard: Beszéljünk erről a Róma-Moszkva Egyezményről. Mi is volt ez?

 

Martin atya: Nos, a Róma-Moszkva Egyezmény nagyon egyszerű. XXIII. János pápa úgy érezte, ha sikerülne elérnie, hogy Rómában két orosz megfigyelő is részt vegyen a zsinaton, annak pünkösdi hatása lenne. Nyikita Hruscsov nagyon jól ismerte a propaganda és az Egyház hangjának az erejét. Abban az időben már mind a csatlós államok, mind maga Oroszország is nagy problémákkal küszködtek. Ezért Hruscsov azt mondta, hogy megadja az engedélyt a két megfigyelő részvételéhez, feltéve, hogy az Egyház nem ítéli el a marxizmust és a Szovjetuniót. A tárgyalásokat Tisserant bíboros folytatta Metz francia városban, Schmitt püspök házában. Azok kielégítő eredménnyel zárultak, és a két megfigyelő megérkezett Rómába. A Róma-Moszkva Egyezmény következtében ettől kezdve nem hivatalos kapcsolat létezett a Vatikán és a Kreml között. Ezt az összeköttetést már a második világháború idején létrehozta egy monsignore Giovanni Battista Montini nevű ember – XII. Pius háta mögött. A pápa rendkívüli módon felbőszült, amikor tudomást szerzett róla. Ez volt az egyik oka annak, hogy Montinit eltávolította Rómából, és Milánó érsekévé nevezte ki. Montiniból később VI. Pál pápa lett. A vatikáni külügyminisztérium egy másik igen aktív akkori tagja Agostino Casaroli volt.

 

Bernard: Róla igen sokat tudunk.

 

Martin atya: Igen. Ő volt a miniszterelnök. Egy nagy csapat nagyon Amerika- és angolszászellenes embert gyűjtött maga köré. Ez nem azt jelenti, hogy kommunistákká akartak volna lenni, csak úgy gondolták, hogy a tortát másként kellene felvágni. Nem jutottak messzire mindaddig, amíg nem jött II. János Pál, aki személyes karizmával bírt, és lehetővé nem tette annak a találkozónak a létrejöttét Gorbacsovval. A Vatikánban az volt az irányvonal, hogy hagyják, a marxista eszmék hadd járják át a kereszténységet, amely mint felszabadítási teológia jelentkezett aztán Latin-Amerikában. Ezt sohasem sikerült elfojtani, pedig II. János Pál ezzel a szándékkal legalább háromszor odautazott. Ennyit a Róma-Moszkva paktumról, amely még ma is népszerű. Róma mindmáig nem vizsgálta felül. A vatikáni diplomácia olyan, hogy ha egyszer hibát követtek el, általában megpróbálnak együtt élni vele. Ritkán történik meg, hogy megkísérlik eltörölni a hibát. Így Róma ezzel a paktummal élt együtt VI. Pál egész uralkodása alatt. A kapcsolatokat továbbra is fenntartották. Az 1960-as és 1970-es években a csatlósállamok diktátorocskái sorra látni kívánták VI. Pált. Nyikolaj Podgornij, a Szovjetunió elnöke, 1967-ben látogatta meg. A közvetítő kettejük között Nikodim metropolita volt, Leningrád és Ladoga püspöke, aki rang szerint a Szovjetunió második számú püspöke volt. Ő vezette szovjet részről a Róma-Moszkva egyezmény tárgyalásait Tisserant bíborossal. Ő volt az, aki I. János Pál karjaiban halt meg.

 

Bernard: Úgy gondolja, hogy az orosz ortodox egyház csak bábfigura a hatalom kezében?

 

Martin atya: Teljes mértékben az. Ahogy egy orosz ember mondta nekem: „Elördögiesedett!” Csak ezzel a szóval tudom az orosz kifejezést lefordítani. Még hozzátette: „Oly régen szolgáljuk az ördögöt, hogy már azt sem tudjuk, mik vagyunk.” Ha érzékelni akarja, Bernard, az orosz ortodox egyház mint szervezet sátáni voltának méreteit, gondoljon a következő tényre: Senki nem emelkedhet magasabb pozícióba az egyházi hierarchiában, ha nem tagja a KGB-nek, a szovjet titkosrendőrségnek. Nikodim a KGB ezredese volt. A KGB tizenegyszer kínozta meg őt, amikor arra gyanakodtak, hogy le akar lépni. Amit végül meg is tett.

 

Bernard: Mit gondolnak a vasfüggöny mögött élő katolikusok a Róma és Moszkva közötti egyezményről?

 

Martin atya: Először is tisztázzuk a vasfüggöny mögötti katolikusok helyzetét. Ellentétben azzal, amit sok ember szeretne hinni, az ifjúság és az Egyház helyzete talán még rosszabb, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. De vannak megbízható hívő csoportok, főleg Ukrajnában, akik kitartanak. Vannak ukrajnaiak, akik szó szerint erdei tisztásokon vagy sziklák mögött megbújva vesznek részt a szentmisén, akárcsak az írek tették Írország brit megszállása idején. Ezek undorítónak tartottak mindennemű kapcsolatot a Szovjetunióval. Ők népbiztosok uralma alatt éltek. Érezték korbácsaik csapásait. A Gulágra küldték őket. Elvesztették papjaikat, püspökeiket, apácáikat, templomaikat és kolostoraikat. Az egyezményt istenkáromlásnak tekintették. Nem voltak képesek megérteni. És mindmáig nem értik, mert Sztálin, Hruscsov, Gorbacsov és a többi közbeeső figura idején együtt éltek a marxizmusnak nevezett rossz szellemmel. Ők mindenről ismerik az igazságot. Illúzióik egyáltalán nincsenek, és ha az olyan embereket, mint amilyen például Tomasek prágai érsek, a Róma-Moszkva paktum jó és bölcs voltáról kérdezzük, szemük megtelik könnyel. Szerintük őket szőröstül-bőröstül kiszolgáltatták a Szovjetuniónak. Úgy tartják, hogy ha Róma bármely adott pillanatban teljes súlyával nyilvánosan szembefordult volna a Szovjetunióval, megfékezhette volna Sztálin tetteit. Megzabolázhatta volna Nyikita Hruscsovot. XII. Pius megpróbálkozott vele, de akkor már majdnem nyolcvan évesen ingatag egészségű volt és lelkileg megtört. Abban az időben az úgynevezett szupererő2 már elkezdte csápjaival behálózni a Vatikánt.

Az egyház második világháború utáni tekintélyével sok mindent megváltoztathattunk volna. Ehhez kétség nem fér! Mi e helyett engedményeket tettünk, és kompromisszumokba bocsátkoztunk. Akar példát hallani rá? Mondok néhányat.

A 60-as években VI. Pál pápa megszervezte a vietnami püspökök találkozóját Saigonban. Rendkívüli megbízottat küldött hozzájuk azzal a megbízással, hogy a megegyezést és a békét szorgalmazza Észak-Vietnammal. Miért tette ezt? Azért, mert hallgatott Nikodim metropolita sugallatára, aki Moszkva közvetítésével a Vietkong3 üzenetét hozta, miszerint az észak-vietnamiak békét akarnak, és hat hónap kell nekik, hogy erre felkészüljenek. Akkorra az Egyesült Államok már romba döntötte Észak-Vietnamot. A Vietkongnak reménye sem lehetett a győzelemre. Lyndon Johnson amerikai elnök VI. Pál pápának azzal a kívánságával szembesült, hogy 1968 tavaszáig szüntesse be a bombázásokat. És mi történt aztán? Megindult a Tet offenzíva! Az észak-vietnamiak újra felfegyverkeztek, és oroszlánokként tértek vissza. Ettől kezdve az amerikaiak helyzete állandóan romlott. VI. Pál rávette püspökeit a háború folytatásával és minden ellenállással szembeni kiállásra. Ezt mondják kompromisszumnak. Pedig ez inkább megalkuvás és tétlen várakozás, nem pedig a küzdő egyház magatartása, amely tudatában van saját erejének.

Itt van egy másik példa: Mindszenty bíborost kihozták a budapesti amerikai követségről, amely már tizenöt éve adott neki menedéket, és megígérték neki, hogy amíg él, nem adják másnak az érseki székét. Mindszentyt Bécsben egy papi szemináriumban helyezték el, és a Vatikán azonnal egy új embert, Lékai Lászlót, egy marxistát nevezett ki a helyére. Lékai, aki azóta meghalt, nyíltan marxistának vallotta magát.

A Moszkvával való megegyezés miatt mindenfelé megalkuvást lehetett tapasztalni. Ennek a paktumnak volt a következménye Latin-Amerikában a felszabadítás teológiája. A felszabadítási teológia hirdetői azt vallották, hogy a marxizmust kereszténnyé lehet alakítani. Nos, valójában az történt, hogy a kereszténységet változtatták marxistává. A felszabadítási teológia egész egyszerűen keresztény arculattal bíró marxizmus. Krisztus forradalmárrá lett. Mária minden forradalmár anyja. Az Élet Kenyere többé nem a szentségházban (a tabernákulumban) található. Az Élet Kenyere most az, amit mi a gyárainkban állítunk elő.

 

Bernard: Ez akkor materialista ideológia.

 

Martin atya: Igen, de keresztény terminológiával. Az benne a lényeg.

 

Bernard: Ó, akkor ez marxizmus keresztény mázzal.

 

Martin atya: Így van. Ha részt venne valamely bázisközösségnek – melyekből 600.000 van Latin-Amerikában – egyik összejövetelén, láthatná, hogy ott lábbal tiporják a keresztet. Azt mondják: „Jézus forradalmár volt. Azért ölték meg, mert szembefordult a gazdagokkal.” Jézus minden olyan szavát felhasználják, amely céljaikat szolgálja. „Vedd fel a harc keresztjét!” Ez bizony marxizmus.

 

Bernard: A feje tetejére állították az igazságot, mert Krisztus egyik alapvető tanítása szerint az Ő országa nem e világból való.

 

Martin atya: Természetesen. VI. Pál a maga módján ugyanezt a hibát követte el, amikor téves meggondolásból kijelentette, hogy az Egyház most együtt kíván működni az emberrel egy jobb világ megteremtésén. De nem ez az Egyház küldetése. Ez az a pont, ahol II. János Pál sohasem tévedett. Ő pontosan tudja, mit jelent a megváltás. A marxisták nagyon ügyes húzással arra használták a felszabadítás teológiáját, hogy Latin-Amerikában behatoljanak a keresztény kultúrába. Nicaraguában a forradalmat a jezsuiták, a karmeliták, a dominikánusok és a ferencesek is támogatták. Közép-Amerikában nehéz olyan papot találni, aki papi minőségében és lelkipásztori tevékenységében ne lenne marxista beállítottságú. Managuában a jezsuiták egy iskolát tartanak fenn, amelyben a marxista taktikát oktatják.

 

Bernard: Vessünk egy pillantást arra, hogy mi a helyzet az Egyesült Államokban és hazámban, Kanadában. A püspökök időnként nyilatkozatokat tesznek közzé a honvédelemről és a gazdaságról. Ezek mögött is marxisták húzódnak meg? Ezek a nyilatkozatok ugyanis tele vannak a baloldal által használt kifejezésekkel.

 

Martin atya: E nyilatkozatok mögött marxizmus rejlik. Marxizálták őket. A marxizmus lényege: „Ne nézz az emberi látóhatáron túlra. Te, ember, végtelen tökéletesedésre vagy képes, ha lerázod a hátadról a kapitalista sakálokat. A hatalom, a tökéletesség és a boldogság forrása az ember. Ne keress semmi transzcendenst.” Minden egyéb, mint a munkások paradicsoma, a proletárforradalom és a többi, mind a történelmi frazeológia része, amelyet – mint Gorbacsov tette – új frazeológiára lehet cserélni, lásd méltányosság, tolerancia, fanatizmus-mentesség. De a lényeg: „Azt akarom, hogy csak erre a világra figyelj. Ne remélj üdvösséget az égből. A csillagokon túlról nem érkezik semmiféle üzenet, nincs megváltás arrafelé. Jézus ember volt. Mi is emberek vagyunk.” Ez a marxizmus rövid kivonata.

Ebben az országban, de a maga országában és Európában is a püspökök kizárólag szociológiai, politikai és katonai kérdésekkel foglalkoznak, mint amilyen a nukleáris leszerelés és a környezetvédelem. Lelkigondozás nincs többé. Borzadva olvastam például Los Angeles érsekének, Mahoney bíborosnak a lelkipásztori körlevelét az Oltáriszentségről. Biztosíthatom magát, hogy a dalai láma is olvashatná, és elfogadhatná. Ez egész egyszerűen egy szociológiai írás. Egy másik alkalommal ugyanez a Mahoney bíboros felmentést adott híveinek a karácsony utáni kötelező szentmisén való részvétel alól, arra hivatkozva, hogy úgysem mennének az emberek a templomba. Néhányan gondolkoztunk azon, hogy írunk neki, mondván: „Holnap házasságtörést akarunk elkövetni. Kérjük, mentsen fel minket a szándékunkat tiltó eskünk alól, mert mindenképpen megtesszük, amit akarunk.” Ez nem katolicizmus! Ez egy evilági, az éppen fennálló társadalmi szokásokhoz idomuló magatartás. „A nők papok akarnak lenni? Miért ne? Nekik is megvannak a maguk jogai. Homoszexuális akarok lenni. Miért ne? Jogom van hozzá. Ez csak egy másfajta életforma.” Ez a marxizmus lényege. Teljesen átitatott bennünket eszméivel.

 

Bernard: Mondhatjuk‑e, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta történt változások lényege az, hogy szekularizálták az Egyházat? Hogy a katolicizmust felváltotta a humanizmus?

 

Martin atya: Igen, ez történt. De ennek a kulcsfigurája egyetlen lény: Lucifer. Sikeresen rásózta a portékáját a katolikus püspökök többségére. Elhitette velük: ezentúl az a feladatuk, hogy a katolikus embereket a népeknek ahhoz a mozgalmához csatlakoztassák, amely az emberi tökéletesség felé vezet a nemzetek egymástól kölcsönösen és szorosan függő társadalmában. Ezt vásárolták be tőle. Ezért van az, hogy ennek az országnak a püspöki testületét habozás nélkül a Demokrata Párt baloldala vallásos szárnyának tekinthetjük. Az ő szekerüket húzzák.

 

Bernard: És úgy tűnik, hogy gerinctelenek olyan kérdésekben, mint az abortusz, a válás és számos másban is, melyekben a liberalizáció az 1960-as évek óta jelentkezett. Ezekkel a mozgalmakkal szemben teljesen gerincteleneknek bizonyultak.

 

Martin atya: Teljesen! Azok az engedmények, amelyeket tettek, rendkívül szégyenletesek voltak. Például amikor Cuomo, New York állam kormányzója az abortusz anyagi támogatása mellett foglalt állást, nem ítélték el őt. Cuomo egy közéleti figura. Már az elején világossá kellett volna tenni, hogy mindenkit, aki az abortusz mellett szavaz, vagy rész vesz az abortuszban: az orvost, aki az abortuszt elvégzi, a feleséget, aki ennek aláveti magát, a férjet, aki fizet érte, kiközösítik, és egyikük sem részesülhet a szentségekben. Elmehetnek ugyan a szentmisére, de mindaddig, amíg nyilvánosan meg nem gyónják és meg nem bánják cselekedetüket, nem járulhatnak a szentségekhez. Ezt a büntetést kellett volna alkalmazni. De ez nem történt meg. Amikor Mahler, San Diego püspöke kihirdette, hogy Lucy Killea, a kaliforniai szenátus abortuszpárti jelöltje nem részesülhet szentségekben, mindenki lehurrogta. „Hogy merészel beavatkozni a politikai jogok kérdéseibe?!” Már a kezdet kezdetétől fogva világossá kellett volna tenni, hogy itt nem politikai jogokról van szó. Ez itt vallási kérdés! Tudja mi az egyik legnagyobb mulasztás itt? A következő: Amikor Jézus szemünk láttára eltávozott tőlünk a földről, nem adott nekünk hadseregeket. Nem ígért nekünk birodalmakat. Ő azt ígérte, hogy gyűlölni fognak minket. Hogy a világ mindig ellenünk lesz. De azt is mondta: „Lesz lelki fegyveretek: az én kegyelmem”. Az egyik dolog, amit a püspökök nem használtak, az a lelki fegyverük volt, a birtokukban levő kegyelem. Mondok egy példát rá. Nemrég a Szent Patrik székesegyházat New Yorkban homoszexuális szervezetek megszentségtelenítették. A misét félbeszakították, a szentostyát darabokra törték, és a földre dobták. Gyalázkodtak, és istenkáromló plakátjaik voltak. John O’Connor bíboros az egyházi kánonoknak megfelelően megtisztította a székesegyházat, de soha nem használta a Mária Szeplőtelen Szívének való szentelés lelki fegyverét. Azt tehette volna, amit sokan tanácsoltak is neki, hogy New York homoszexuális közösségét a Szűzanya Szeplőtelen Szívének ajánlja fel, és kéri a kegyelmet ahhoz, hogy megtérjenek. Ez a kegyelem az egyedüli hatalom, amellyel bírunk. De ők nem használták ezt a kegyelmet. Nem használták a lelki fegyvert. Ezért a lelki fegyver szunnyadva pihen. Mi pedig a legnagyobb rendetlenségben élünk. A szándékainkkal sem vagyunk tisztában. Megsebeztek bennünket, és mi amerikaiak akarunk lenni, és olyanok, mint bárki más, és békében akarunk lenni mindenkivel.

 

1 XII. Kelemen In eminenti kezdetű, 1738-ban kiadott bullája kimondja, hogy nem lehet katolikus ember a szabadkőműves társaság tagja.

2 A szó nem Malachi Martin leleménye. A Vatikán bizonyos köreiben ez a gyűjtőneve a katolicizmust, az Egyházat romboló erőknek. Még találkozunk vele a továbbiakban.

3 Észak-vietnami támogatással 1960 folyamán Dél-Vietnamban létrehozott kommunista Nemzeti Felszabadítási Front.

 

 

 

 

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus - I/3. rész: Kitör a vihar

 

Bernard: Más szóval a katolikusok a világhoz pártoltak.

 

Martin atya: Így van. Ez a nekik sikeresen eladott portéka. Ennek a világnak a részévé kell lenned, másként fanatikusnak tartanak. Másként nem vagy amerikai. Nem vagy kanadai. Nem vagy jó állampolgár! Ezt egy arkangyali intelligencia adta el nekünk. Amikor Lucia a Szűzanyával beszélt, igen megrendítő pillanat volt, amelyben Miasszonyunk ezt mondta neki: „Ne döbbenj meg, gyermekem, ha egy adott pillanatban bizonyos ördögi zavarodottság vesz erőt a legjobb elméken is, egy olyan egyensúlyvesztés, melynek következtében többé nem képesek a Fiam és Péter szavai szerint ítélni.”

Ha megvizsgáljuk, miként cselekednek a püspökök, miként cselekednek a papok és a teológusok, és látjuk, hogy a legjobbak miként követik el a legszörnyűbb hibákat, miközben egymásnak ellentmondó nézeteket hangoztatnak, akkor megértjük, mit jelent ez a zavarodottság. Már nem is tudják többé, mit jelent katolikusnak lenni. Elvesztették katolikus ösztöneiket. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a nép már nem katolikus. Csak csoportok vannak, amelyek kitartanak, és még katolikusok. Amikor valakiről az Egyesült Államokban vagy külföldön először hallunk egy könyv vagy valami más kapcsán, a munkatársaimmal mindig feltesszük a kérdést: „Vajon katolikus‑e?” Ó, mi ilyenkor nem arra gondolunk, hogy meg van‑e keresztelve. Hanem, hogy a hit embere‑e? Hisz‑e? A gyakorolja‑e azt, amit hisz? Annak megfelelően él‑e? Imádkozza‑e a rózsafüzért? Jár‑e szentmisére? Szokott‑e gyónni? Elismeri‑e a péteri hatalmat? A péteri hatalom a kritikus pont. A püspökök lázadásának a péteri hatalom megszüntetése a célja, és ez a gyakorlatban már csaknem meg is valósult.

 

Bernard: Úgy tűnik, már csak katolikus szigetek maradtak a világban.

 

Martin atya: Ennyi maradt. Csak szigetek. Aki ezt eddig nem fogta fel, az a homokba dugta a fejét. Az Egyház szervezetileg egyházmegyékből és egyházközségekből áll. Az éltető vezeték Rómából érkezik ebbe a szervezetbe a püspökök közvetítésével. A vezeték valamennyi elosztó pontját a püspökök ellenőrzik, és ezeken keresztül pumpálják szét, a Novus Ordó-t1, az FKBSz-t…

 

Bernard (közbevág): Mi az az FKBSz2?

 

Martin atya: Ez a keresztény beavatás új módja. Ha ennek a kézikönyvét elolvassa, látni fogja, hogy az FKBSz tele van naturalizmussal, a környezet szeretetével, van benne egy kis vudu3, egy kis boszorkánykodás, némi átvétel az ősi kelta mágikus hitvilágból, a Wiccából, akadnak benne protestáns jegyek is, de hiányzik belőle az igazi katolicizmus. Az FKBSz mellett itt van még a Renew4 is. A Renew szerint az ember ma hatalommal bír. A szentmisét felajánló pap eszméje a múlté. Maguk döntenek, mely imádságokat mondják el együtt, és arról is, hogy hogyan ítéljék meg a bűnt. Ezt pumpálták a vezetéken át az iskolákba és az egyházközségekbe, elborították vele a Katolikus Egyházat, és megváltoztatták vele az embereket anélkül, hogy azok tudnák, hogy megváltoztak. A hamelini furulyások5 kicsalták őket az Egyházból.

Tételezzük fel, hogy 1530-ban körbejárta Angliát és megkérdezte volna az embereket: „Katolikusok vagytok?” Ők azt válaszolták volna: „Természetesen!” Ha 1630-ban jár körbe, és megkérdezi az ottaniakat, hogy katolikusok‑e, azt mondták volna: „Természetes, hogy azok vagyunk!” De akkorra már megszűnt számukra a szentmise, és többé nem engedelmeskedtek a pápának. Protestánsok lettek anélkül, hogy tudták volna. Anglikánok voltak. Nem volt már hiteles papjuk. Nem voltak többé érvényes szentségeik. Mindezt elvesztették, és ők nem is tudták ezt. Ugyanezt mondhatjuk a mai katolikusokra, ők sem tudják, hogy valójában mi történt. Honnan is tudhatnák?

 

Bernard: Az intézmények még megvannak.

 

Martin atya: Ez igaz. Ez egy nagy káprázat bíborosokkal és püspökökkel, papokkal és apácákkal, kolostorokkal és zárdákkal, katolikus könyvtárakkal és katolikus főiskolákkal és katolikus könyvekkel. Mindez csak illúzió.

 

Bernard: Vagyis csak látszat.

 

Martin atya: Bizony az. A díszes homlokzat mögött oly sok minden van, amelynek a létét a hajdani pápák vagy papok nem engedték volna meg. A fülednél fogva hajítottak volna ki, ha azt tetted volna, amit ezek ma.

 

Bernard: Térjünk vissza ennél a pontnál XII. Piusra. Előrelátta‑e, hogy egy ilyen természetű válság van készülőben?

 

Martin atya: Igen. Ezért utasította vissza, hogy egyetemes zsinatot hívjon össze. Minden ehhez hasonlót visszautasított. XII. Pius két vagy három dologhoz ragaszkodott. Semmi közösködést a marxizmussal! Még csak tárgyalni sem velük! Teljes elhatárolódás tőlük, várakozó álláspont, és akadályozni őket. XII. Pius megkísérelt egy földalatti egyházszervezetet létrehozni magában Oroszországban. Öt püspöke és hét apostoli ügyvezetője volt Sztálin Oroszországában, amíg el nem árulták őket. Egy férfi, aki orosz ortodoxnak mondta magát, belépett egy római papnevelő intézetbe, ahol kiképezték, pappá szentelték, majd visszatért Oroszországba. Orosz kém volt, és sikerült a földalatti szervezet valamennyi tagjának a nevét megszereznie. Egyik napról a másikra mindennek vége lett. Mindenkit elfogtak és megöltek. Ez semmivé tette XII. Pius próbálkozását, hogy földalatti egyházi szervezetet hozzon létre a Szovjetunióban. Ez volt tehát az egyik vonatkozás, amelyre nagy hangsúlyt helyezett: nem tárgyalunk a marxizmussal.

A másik általa kiemelt kérdés a Szűzanyával szembeni mély tisztelet volt. Ebből végül a püspökök között, akik már elveszítették a hitüket, egy vicc keletkezett, miszerint nem is lehet a pápa elé kerülni addig, míg el nem mondod a rózsafüzért. De akkorra az ördög már megkezdte munkáját, és a Szűzanya tisztelete csökkenőben volt. Emellett az európai és amerikai vallásos rendeknél nagyon divatossá vált, hogy tagjaikat világi egyetemekre küldjék. Azzal érveltek, hogy „ha világi egyetemekre járunk, akkor ismerni fogjuk, mit mond a másik fél”. Mintha e nélkül nem olvashatták volna azok könyveit, és nem hallgathatták volna előadásaikat. Ennek az lett a következménye, hogy a gondolkodók egy olyan generációját bocsátották újtára (ez az én generációm), melynek tagjai világi eszméket szívtak magukba, és akik közül később sokan püspökök és bíborosok lettek. Barátaik és életpályájuk révén olyan világhoz kötődtek, amely teljesen katolikus-ellenes volt. Mindez a II. Vatikáni Zsinat előkészületeinek a része volt már.

A harmadik tényező, amely igen súlyosan érintette őt, az Egyház és a civilizáció közeledő pusztulása volt. Ez olyan jegy volt, amely belopódzott szentbeszédeibe, előadásaiba és leveleibe. Noha ő nem olvasta a harmadik titkot, tudomására jutottak Lucia nővérnek, a fatimai gyermekek életben levő tagjának, valamint néhány más embernek bizonyos közlései arról, amit a Szűzanya az eljövendő eseményekről mondott. De amikor ezt megtudta, a fő munkáját már elvégezte. Ez pedig az volt, hogy a háború alatt ellenálljon Mussolininak és a náciknak, hogy az Egyház túlélje azt az időszakot. Azt hiszem, hogy a gondviselés szólította őt erre a munkára. Később a kereszténydemokrata párt megszervezésével sikerült Olaszországban távol tartania a kommunistákat a hatalomtól. Egyik nagy tette az volt, hogy 1950-ben meghatározta a Szűz Mária mennybemenetelének lényegét. De akkor ő már igen rossz egészségi állapotban volt, és állapota attól kezdve állandóan romlott. Végül 1958 októberében elhunyt. Akkor választották meg XXIII. Jánost.

 

Bernard: Vessünk egy pillantást XXIII. Jánosra is. Ő liberális volt, vagy csak egyszerűen naiv?

 

Martin atya: Liberális volt. Nagyon liberális. Ha visszatekintünk életpályája elejére, Jánost, aki akkor még Roncalli volt, modernizmusa miatt eltávolították a Lateráni Egyetemen betöltött tanári állásából. Valójában a karrierje ott végződhetett volna. A bergamói plébánia papja marad, ha nem lettek volna barátai abban a kongregációban, amely akkor Propaganda Fide6 nevet viselte. Azok munkát adtak neki, majd egy másik munkakörbe ment át, és ott felfedezték, hogy nagyon hasznos diplomataként, mert igen nyugodt a természete, és nyilvánvalóan jót akart. Nagyszerű volt a gyermekek elsőáldozásánál, és nagyon kedves volt. Tömzsi volt, és ahogy a franciák mondták róla, „une bonne fourchette”7 volt, vagyis jó étkű ember. A háború alatt hamis keresztelési igazolásokkal több ezer magyar zsidót mentett meg. A bolgár királynak és Roncallinak a tevékenysége következtében több zsidó élt Bulgáriában a háború végén, mint az elején. Aztán nagyon hasznos volt DeGaulle Franciaországában a háború után, mert DeGaulle képtelen volt nem szeretni őt. A Vatikán nagy problémája az volt Franciaországban, hogy sok püspök támogatta a Vichy rezsimet, az ország németbarát frakcióját, ezért halálra ítélhették volna őket. János addig manőverezett, míg kivezette az Egyházat ebből a szorult helyzetből. Jutalomként Velence pátriárkájává nevezték ki. Senki nem gondolta, hogy pápa lesz belőle. De 1958-ban ő volt az egyedüli ember, akinek a bíborosok a fehér füstű tüzet meggyújthatták, mert zavarodottság volt bennük, hogy mit is kezdjenek az Egyházzal.

Igen, XXIII. János liberális volt, ráadásul teológiailag tudatlan. Naplója, A lélek, igen igénytelen mű. Majdhogynem primitív. Agyafúrt volt, akár egy paraszt. Paraszt ősei voltak, akik évszázadokon keresztül az elemekkel, a földdel és az állatokkal küszködtek. Noha ismerte a franciát, valójában egyetlen nyelvet tudott, az olaszt, csak ezen beszélt folyékonyan. Mindenekelőtt azzal áltatta magát, hogy ha sikerül elérnie, hogy az általa meghirdetett zsinaton a legkülönbözőbb emberek: katolikusok, protestánsok, zsidók, muzulmánok, kommunisták, hinduk és buddhisták is részt vegyenek, az egy új pünkösd eljövetelét jelentené. A Szentlélek mindenkit megvilágosítana, és a világ egy lenne újra Krisztus szeretetében.

 

Bernard: Vagyis ábrándokat kergetett.

 

Martin atya: Teljes mértékben. Illúziókba ringatta magát. Teljesen más nézetei voltak Európáról és a marxizmusról. Megragadta a szegények sorsa, ezért azt gondolta, hogy a gazdagok és szegények közötti egyenlőtlenséget helyre kell igazítani. Marxista munkatársai ezt használták ki, hogy rávegyék a Nyikita Hruscsovval való kompromisszumra. János liberális volt, és a vallásossága sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy megadja neki a dolgok mérlegeléséhez szükséges érzékenységet. Még bíborosként elment Fatimába, majd azt szerette volna, ha Fatima pápájának tekintenék. Bevezette a Fatimai Szűzanya ünnepét. De mivel a fatimai kinyilatkoztatások és a megbízatás, amelyet a Szűzanya hagyott, ellentétesek voltak az ő Szovjetunióval való megbékülésre irányuló keleti politikájával, hallani sem akart róluk. Inkább azt mondta: „Ez nem a mi korunknak való”.

 

Bernard: XXIII. János felismerte‑e a halála előtt, hogy valami rossz irányba fordult?

 

Martin atya: Igen, felismerte, már amennyire ezt a rákbetegsége megengedte. János 1963 márciusától igen rossz állapotban volt. Június 3-án halt meg, szörnyű haláltusa után, órákig tartó kínok között. A végén már többször mondta: „Ez már nem az én zsinatom”. Az első ülésszak után már tudta, hogy az ellenerő átvette a hatalmat. A zsinatra való felkészülés során létrehozott egy előkészítő bizottságot. Ennek a feladata az volt, hogy kidolgozza azokat a „szkémákat” (ahogy nevezték), azokat a dokumentumokat, amelyeket a püspököknek kell majd a zsinaton megtárgyalniuk. Ezeket még módosítani fogják, változtatnak rajtuk, az egyéni érdekeknek és az Egyetemes Egyház érdekeinek megfelelően átalakítják őket, végül aláírják, és pecsétjükkel látják el.

 

Bernard: Ugye Lefebvre püspök is ott volt ezen a zsinaton?

 

Martin atya: Ott volt. Az első ülésszakon az történt, hogy a püspökök egyszerűen kimondták: nekik nem kellenek ezek a dokumentumok. Új dokumentumokat akartak, amelyeket pontosan az általuk elérni törekedett kétértelműség szerint szabtak. János ettől kezdve tudta, hogy a zsinat megbukott. Fizikailag a rákbetegség őrölte fel életerejét, és már nyolcvan fölött járt. Lelkileg erőtlen volt, és nyilvánvalóan a kegyelem is hiányzott ahhoz, hogy bármit is tegyen. Valószínűleg Krisztus nem akarta, hogy tegyen valamit. A Katolikus Egyháznak mint intézményes szervezetnek a felbomlása, valamint a papok, apácák, bíborosok és püspökök II. János Pálhoz való hűtlensége kapcsán azt kell mondanunk magunknak: „Ezt Krisztus megengedte”. Ő mindenható. Ő minden szívet meg tudna változtatni. De nem tette. Megengedte, hogy a bomlás végbemenjen. Vagyis ez Krisztus engedélyével történt, noha nem az Ő akaratából. Ezen mindannyiunknak el kell gondolkodnunk. Megengedte ezt a győzelmet a sátánnak, aki sikeresen beférkőzött az Egyházba a legmagasabb szintekig, egészen Péter trónjáig.

Azt kell tehát mondanunk, hogy XXIII. János nem kapta meg azt a kegyelmet, amely nélkül nem látja elkövetett tévedéseit, VI. Pál pedig nem kapta meg azt a kegyelmet, hogy lássa a saját gyengeségeit. Ez utóbbi más szempontokból nagy pápának mondható, de nem kapta meg Isten kegyelmét. Ez a legkönyörületesebb dolog, amit mondhatunk róla. Hagyjuk Istenre az ítéletet. VI. Pál pápa utolsó napjaiban csoszogva járt a Castel Gandolfo körül, mert a lábai iszonyatosan meg voltak dagadva a visszerei gyulladása miatt, ráadásul a tüdeje is kezdte felmondani a szolgálatot. Amikor úgy hitte, hogy nincs mellette senki, hallhatták, amint részleteket mondott a Hiszekegyből, mintha önmagának akarná bizonygatni, hogy még minden ép és sértetlen maradt.

 

Bernard: Ő pápaként meglehetősen tehetetlennek tűnt.

 

Martin atya: Teljesen tehetetlennek. Őt már babusgatták és pólyálgatták a Vatikánba beférkőzött szupererő hívei, és ő nem tudott tenni ez ellen semmit, mint ahogy II. János Pál sem tud. A különbség az, hogy II. János Pál egy távolabbi országból érkezvén, harcos ember lévén és saját geopolitikai szempontokkal bírván, végjátékra szánta el magát. Ő nem VI. Pál vagy XXIII. János, és nem olasz. Neki nincsenek illúziói. Ennek az embernek egyáltalán nincsenek illúziói.

 

Bernard: Mi az ő játékterve? Vagy mi volt az ő játékterve, amikor 1978-ban hivatalba került?

 

Martin atya: Geopolitikai terve volt. Elfogadta azt a tényt, hogy a megújításra nincs lehetőség. Arra nem volt mód, hogy az Egyházat megtisztítsa. Arra sem, hogy a jó útra visszavezesse a bíborosokat. Arra sem, hogy kitakarítsa a Vatikán hivatali szervezetét. Arra sem, hogy a latin-amerikai papság tömegeit megváltoztassa. Arra sem volt mód, hogy megmentse a jezsuitákat. Megkísérelte megfékezni őket. Ez volt az eredeti szándéka, amikor elmozdította a jezsuiták generálisát. Végül ezt is leállította, mert értelmetlen volt a további próbálkozás, de ő azt hitte, és emellett szilárdan kitart, hogy ő az őrszem a várfalon, aki várja, hogy a Szűzanya eljöjjön hozzánk az égből. Ez igen különösen hangzik. Hisz abban, hogy ez rövidesen meg fog történni, még az ő életében. Sok ember nem értette meg őt, vagy időt sem szánt arra, hogy megpróbálja megérteni, amikor 1987-ben meghirdette a Mária-évet. Ez 1987 júniusában kezdődött, és 1988 augusztusában fejeződött be. Senki nem tette fel a kérdést, hogy vajon miért kellett nekünk egy Mária-év, amely 14 hónapig tartott, és amelynek látszólag nem is volt különösebb értelme. Ő a Gorbacsovval való találkozásra és a nemzetek társadalmának, a világ egész szerkezetének jelenlegi felbolydulására készült. De ez már egy másik kérdés.

 

Bernard: Ezt a témát az utolsó interjúban vetjük majd fel, melynek „A Vatikán belülről” lesz a címe.

1 Novus Ordo = Új Rend (latin). Eredetileg az új, „megreformált” szentmise.

2 FKBSz = Felnőttek Keresztény Beavatási Szertartása; angolul: RCIA; Rite of Christian Initiation of Adults.

3A vudu Nyugat-Afrikában keletkezett mágikus vallás, amely mind nagyobb népszerűségnek örvend a világban. Angol írásmódja woodoo; sajnos ebben a formában is használatos magyarul.

4 A Renew International egy amerikai katolikus szervezet, amely kisközösségek hálózatából áll.

5 A hamelini furulyás a Grimm testvérek egyik meséje, melynek főhőse játékával kicsalta a városból a patkányokat. Az angolban Pied Pipernek hívják, Malachi Martin így említi.

6 Magyarul: a Hit Terjesztésének Kongregációja. 1988-ban új nevet kapott: a Népek Evangelizációjának Kongregációja.

7 Szó szerint fordítva: egy jó villa.

 

 

 

 

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus - II. rész: A hajó a viharban

 

II. rész: A hajó a viharban

Bernard: Ez a Malachi Martin atyával készült interjúsorozatnak a második része, melyet az ő New York-i lakásán veszünk magnóra. Atya, ebben a beszélgetésben a templomi padban ülő világi ember szempontjából készülünk megvizsgálni a helyzetet. Annak a helyzetéből, aki mindinkább kezd rájönni, hogy sokszor valami rosszul megy a világban. Hogy valami rosszul megy az Egyházban. Kezdjük mindjárt az otthonnal és a családdal. A szülők nagyon-nagyon nehéznek találják a gyermekeik nevelését, mivel oly sok keresztényellenesnek tűnő hatás éri őket. Kérem, mondja el észrevételeit azokról a nehézségekről, amelyekkel a családok szembetalálják magukat a gyermekeik nevelésében, és fejtse ki, miből származnak ezek a nehézségek.

 

Martin atya: Igen, erről fontos beszélni, Bernard, mert a katolikusok zömmel világi férfiak és világi asszonyok, akiknek gyermekeik, munkájuk és otthonuk van. Az általános tapasztalat manapság az, hogy gyermekeket nevelni, a férjnek és a feleségnek régebben normálisnak tekintett katolikus módon viselkedni rendkívül nehéz, szinte hősies erényeket igényel. Mindenütt ugyanez a helyzet. Mi történt? Miért olyan nehéz ez? Vajon megváltozik‑e majd? Vagy csak egyszerűen nem tudunk lépést tartani? Vajon nem azt kellene‑e tennünk, hogy lépést tartunk az általános irányzattal, és abbahagyjuk a dolgok miatti aggódást?

Mindenekelőtt beszélnünk kell a katolicizmus lényegéről. Tudja, az életem folyamán találkoztam olyan nemkatolikusokkal: görögökkel, oroszokkal, szíriaiakkal, valamint sokféle protestánssal, akik mind nagyon vallásosak és jók voltak. Vagyis szerintem ők szentek voltak, de hiányzott hozzá egy katolikus összetevő. És ha ez az összetevő hiányzik, nem beszélhetünk katolicizmusról. Ha megvizsgáljuk a katolikus teológia egész áradatát és az évszázadokon át, egészen ennek a századnak a közepéig folyó lelkigondozást, azt találjuk, hogy a katolicizmus nagyon sok mindent jelentett, hiszen az egy gazdag tárház. De egy jegye mindig a felszínre bukkan, amelyet az istenivel való katolikus intimitásnak, meghitt kapcsolatnak nevezhetünk. Mit jelent az istenivel való katolikus meghitt kapcsolat? Néha látszólag nagyon egyszerű dolgokból áll: ima a Szűzanyához, az angyalokkal szembeni tisztelet, kilencnapos ájtatosság, beugrás öt percre a templomba, hogy üdvözöljük az Oltáriszentséget és megvigasztaljuk a mi Urunkat. Az Oltáriszentséget meglátogatva, beszélhetünk a mi Urunknak a jelzáloggal kapcsolatos problémánkról vagy az iskolakerülő gyermekünkről, a feleségünkkel vagy a férjünkkel való nehézségeinkről. Az istenivel való katolikus meghitt kapcsolat az asztali áldás vagy az egyházi énekek éneklése. Az a gondolatok és az imák állandó áradása. Az a meghitt kapcsolatok hálózata mindennel, ami az éghez tartozik. Ez a kinyilvánított katolicizmus, mely létrehozza a földön az ég mását, hogy mindennap hozzájuthassunk az angyalok eledeléhez. A szentáldozásban, az Ő sebeit átölelve, mindennap részt vehetünk Jézusnak az életét odaadó áldozatában. Beszélhetünk a Szűzanyával, és segítséget kaphatunk tőle, hogy felnőtté érésük során fiainknak Krisztus, lányainknak a Szűzanya legyen a példaképe. Van olyan, hogy különleges emberek Krisztusnak szentelik életüket, és papok, apácák vagy vallásos rendek tagjai lesznek. De történhetnek különös események, mint amilyen egy zarándoklat vagy egy különleges küldetés. Mindez a maga nemében páratlan katolikus vonás, az istenivel való meghitt kapcsolat körül szerveződik. Mi bírunk az éggel való társalgás adományával.

Napjainkban a mindennapok embere azt tapasztalja, hogy ez a társalgás hirtelen megszakadt. Hirtelen mindenkitől azt várják el, hogy egymással társalogjanak. Hirtelen azt várják el tőlük, hogy a papot éppen olyan valakinek tekintsék, mint amilyenek ők maguk. Hirtelen úgy kell tekintsék Jézust az Oltáriszentségben, mint aki nagyon távol van az életüktől. Hirtelen szociológiai és környezetvédelmi tanulmányokkal kell foglalkozzanak, ahelyett, hogy a hitüket próbálnák inkább megismerni. Egyszerre csak rájönnek, hogy a rózsafüzér nem fontos többé, és már nem is árusítják a templomaikban. Más szóval hirtelen mindent kihúznak alóluk. Az iskolából hazatérő gyermekeiktől azt hallják, hogy „A buddhisták éppen olyan jó emberek, mint mi vagyunk, csak éppen más a vallásuk”. Aztán látják, hogy a püspökök csak szociológiai, antropológiai és politikai kérdésekről írnak, nem árasztják többé a Jézus életéről, a pokolról, a mennyről, a bűnről, a tisztítótűzről és hitünk más igazságairól szóló tanításokat. Mindez eltűnt hirtelen. Mintha elvágták volna. Ez az alapvető akadály, amellyel ma találkoznak. Ennek eredményeként felfedezik, hogy amiről azt hitték, hogy katolicizmus volt, többé már nem az. Megállapítják: a mise után már nem várják el tőlük, hogy időt szenteljenek a hálaadásra. Viszont elvárják tőlük, hogy nem katolikus énekeket is énekeljenek. Ezek néha a természethez intézett himnuszok. Máskor férfiakról és nőkről szóló versek. Néha éppenséggel buddhista vagy hindu könyvekből való idézetek. A misén azt tapasztalják, hogy a figyelmet nem kell többé az oltárra összpontosítani, hanem inkább egy balett-trikóba öltözött személyre, aki táncot mutat be. Vagy különös lobogók és a kifejezés új formái vonják el a figyelmet, melyek természeti eseményeket mutatnak be, vihart és tengeri képeket. A lelki életre vonatkozó szavaink immár hiányzanak a szókincsünkből. Minden megváltozott hirtelen!

Mi történt? Mi idézte elő ezt a változást? Nos, ha egy mindenre kiterjedő, embermilliók életére kiható változást látunk, mely hirtelen tárul elénk, és minden ugyanazt a pecsétet viseli, biztosak lehetünk, abban, hogy az nem véletlenül történt. Más szóval ilyenkor tudhatjuk, hogy az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba. Mivel oly egyetemes, tudhatjuk, hogy fentről indították el. Nem egy egyházmegyében kezdődött. Ez nem egy országban kezdődött. Ez Rómából indult ki. Az Egyház úgy van megszervezve, hogy a vezetékek Rómából minden egyházmegyébe elvezetnek. Különböző pápai szervezetek révén nyomon lehet követni a közleményeket, az utasításokat és direktívákat, amelyeket ezekben a szervezetekben kiadnak. A kibocsátott üzenetek mindenfelé hangosan és világosan megmondták: „Így kell csinálnod! Ehhez kell idomulnod!”

Ez szörnyű helyzet, mert különböző embereket érint Rómában. Például II. János Pál kibocsátott egy Ecclesia Dei című dokumentumot, melyben megállapította, hogy végül is figyelni kell azoknak az embereknek az érzékenységére, akik azt akarják, hogy a régi módon történjenek a dolgok. Ezért olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek figyelembe veszik a kívánságaikat. Mayer bíboros, akit megbíztak ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtásával, nemrég világosan kimondta, hogy azok értelmében ő néhol visszaállítja eredeti formájában a szentmisét, másutt viszont nem állítja vissza. Mikor erről kérdezték, azt mondta, hogy az Ecclesia Dei értelmében a püspökök úgy járhatnak el, ahogy nekik tetszik. Ez eltorzítja az Ecclesia Dei című dokumentum szándékait. Ugyanakkor azt bizonyítja, hogy Mayer bíborosnak nincs annyi szabadsága, hogy alkalmazza ezt a dokumentumot. Ez azt jelenti, hogy Rómában ott van ez a szupererő, amelyet nem tudnak onnan eltávolítani. A tanító Egyház a szupererő hatalmában van. Nemrég, amikor a pápa konzervatív püspököket nevezett ki Európában, nagyszámú teológus írt alá egy beadványt, amelyben megállapítják, hogy a pápa túllépte az illetékességét. És senki nem ítélte el ezért őket. Midőn II. János Pál alá szándékozott írni egy okmányt, amely a tridenti misét – mert így is nevezhetjük –, egyenértékű szertartásnak nyilvánította volna a Novus Ordóval, több bíboros is közbelépett, mondván, hogy ő nem írhatja alá ezt a dokumentumot. És a pápa végül nem írta alá.1

 

Bernard: Úgy látszik, van egy hálózat, amely tehetetlenségre kárhoztatja a Mayer bíboroshoz hasonló embereket, akik megpróbálják életben tartani a katolicizmus hagyományos formáit.

 

Martin atya: Így van. Létezik egy hálózat, amely akadályozza őket. És a tény, hogy nem tudnak ellene semmit sem tenni, azt mutatja, hogy ez a hálózat hatalommal bír. Hogy a hatalom minden irányító karja a kezében van. II. János Pál tudja, hogy ezen nem képes változtatni. Kiközösítette Lefebvre érseket ahelyett, hogy elment volna Écône-ba2és maga szentelte volna fel azokat a püspököket, ahogyan eredetileg maga is szerette volna. De nem tehette meg! Valószínűleg nem térhetett volna vissza többé Rómába. Itt mutatkozik meg annak a szervezetnek a lényege, Bernard, és ez félelmetes. A magas funkciókba helyezett papok testületéről van szó, amelynek tagsága bíborosoktól monsignorékon át egyszerű papokig terjed, és akiknek egyetlen életcéljuk van. Ez a cél: biztosítani, hogy a péteri hatalom bármely érvényesítése elavulttá váljon és megszűnjön. Ezek az Egyház igazgatását arra a pontra juttatták, hogy a pápa már nem gyakorolja hatalmát, kivéve olyan ritka eseteket, amelyekben az hasznos számukra, mint Lefebvre kiközösítése is volt. Egyébként nem is gyakorolja.

Látja, két úton szabadulhatok meg magától. Tételezzük föl, maga ugyanannál a cégnél dolgozik, mint én, munkatársak vagyunk, de nem szívelhetem, és el akarom távolítani. Nos, megkísérelhetem megöletni magát. Megpróbálhatom megszüntetni a munkahelyét, hogy kirúgathassam. Vagy pedig úgy rendezem, hogy a munkája értelmetlenné váljék. Maga iratokat rakosgat. Nincs semmi befolyása a vállalat irányelveire. Termékeink eladásához semmi köze. A cég anyagi gyarapodását sem befolyásolja. Csak ül az irodájában. Maga egy felesleges ember. Ki lett vonva a forgalomból. A munkája semmit nem ér. A jelenlegi szupererő célja, hogy a kulcsok birtoklásának péteri gyakorlata megszűnjön. Olyanná lesz az egész, mint a strucctoll-legyezők, amelyeket a pápa körül lengetnek, míg a nyilvánosság előtt átviszik őt a Sedia Gestatoriára. Mind csak a múlt reliktumai. „Ó, igen, valamikor így szoktuk volt csinálni, de már nem tesszük többé.”

 

Bernard: Más szóval az a céljuk, hogy a pápa valami olyasmi legyen, mint Anglia királynője, aki nem több egy szimbólumnál.

 

Marin atya: Igen, de a végső cél a péteri hatalom megsemmisítése. Le kell rombolni a Péter körüli Egyház egységét. Ez valójában a római Egyház elpusztítása. Ez a cél. Vizsgáljuk meg figyelmesen, hogy viselkedik a „Bernardin gépezet” – ahogy azt az Egyesült Államokban nevezzük. Bernardin chicagói bíboros3 irányítja az Egyesült Államok püspökeit, vagyis az USCC4 és az NCCB5 szervezeteket. Úgy fogjuk találni, hogy a püspökök ezt mondják: „Nos, mi, amerikaiak, ezt és ezt gondoljuk, és nem fogadhatjuk el Róma álláspontját.” A franciák ugyanezt teszik, mint ahogy ezt teszik a spanyolok és a németek is, és erre törekszik némely latin-amerikai püspök is. Erőfeszítéseik arra irányulnak, hogy a pápa ne gyakorolhassa hatalmát, mert ha ezt egy bizonyos ideig nem teszi, magától elsorvad majd. Azt mondják: „Ezt ő nem teheti meg! Ezzel túllépte a hatáskörét.” A nemrég kiadott Kölni Nyilatkozat6 aláírói lényegében azt mondják: „Nincs jogod ezt tenni! Te Róma püspöke vagy. Igazgasd a saját püspökségedet. Nekünk hagyj békét. A mi németországi egyházunk vezetésével megbirkózunk magunk is.” Az Egyesült Államokban azt akarják, hogy saját amerikai egyházuk legyen. Ez a cél.

 

Bernard: Vessünk egy pillantást, mi történt Joachim Meisnernek, a kelet-németországi bíborosnak a kinevezése után. Az ezzel kapcsolatos tiltakozást7 követő püspöki kinevezés a Kasperé volt, ő a stuttgarti egyházmegye élére került.

 

Martin atya: Walter Kasper. Nos, Walter Kasper közismert teológus, több könyvet is írt. A könyveiből rendkívül világosan kiderül, hogy szerinte a három napkeleti bölcs nem jött el, hogy lássa Jézust. Nem hisz Jézus mennybemenetelében sem. Valójában számtalan hitbeli igazság van, amelyekben mindig hittünk, és amelyek a katolikusoknak az istenivel való meghitt kapcsolatához tartoznak, de amelyek többé nem érvényesek Walter Kasper számára. Miért kellett őt püspökké szentelni? Azt hiszem, ezt a kérdést Lehman püspök esetében is feltehetjük, aki írásaiban azon vélemény felé hajlik, hogy Szent József Jézus természetes apja volt. Hogyan lehetnek püspökké ilyen emberek? Úgy, hogy a szupererő ellenőrzése alatt tartja a dolgokat. Ha maga azt hiszi, hogy amennyiben a pápa elhatározza, hogy Bernard Janzent Strasbourg püspökévé teszi, nincs is más dolga, mint levelet írni neki, mondván: „Immár Strasbourg püspöke vagy, jöjj el hozzám, hogy felszenteljelek”, akkor tudnia kell, hogy ez egészen másként történik. Az említett rendelkezés keresztül kell menjen a vatikáni bürokrácián, amelyet a szupererő népesít be, minden tagjának megvannak a maga utasításai és a maga pápaellenes beállítottsága. Mindnek megvannak a maga szempontjai, és készek arra, hogy megakadályozzanak dolgokat. Készek arra, hogy az eseményeket irányítsák, hogy elintéznivalókat a csomó aljára rejtsenek, hogy visszautasítsanak egy kinevezést, vagy lehetetlenné tegyék bizonyos lépések megtételét. A pápa csak úgy egyszerűen nem írhat alá egy iratot. Arra öt vagy hat aláírásnak kell kerülnie.

 

Bernard: Gondolja, hogy az Egyházban a hierarchiától a hivatalnokok, a bizottságok és a kancellária irodái vették át a hatalom jelentős részét?

 

Martin atya: Helyi szinten igen. Manapság bármi történik az egyházmegyében, a püspök mindjárt felállít egy bizottságot. A bizottság meghozza neki a határozatokat. A washingtoni évi találkozójukon a püspökök benyújtják a hivatalnokok munkájának az eredményét, azon kis rejtett hatalmakét, akik eldugott irodákban dolgoznak, és akiknek a neve soha nem jelenik meg sehol. Ezek átadják a püspöknek a határozataikat. A legtöbb püspök tájékozatlan a teológiában, a szociológiában és a politikában. Ők csak aláírják az okiratokat, mert a többiek is ezt teszik. Senki nem akarja megtáncoltatni a csónakot. Vagyis egyházmegyei szinten ez így igaz. De Rómában a szupererő ellenőriz minden csatlakozási pontot. II. János Pál nem él elég sokáig ahhoz, hogy el tudja távolítani a szupererőt. Nincs hatalma ahhoz, hogy ezt megtegye. Túl erős az hozzá képest. Azt hiszem, hogy egy pápa az életével fizetne minden olyan igazán férfias kísérletéért, hogy a Vatikánban kizsigerelje a szupererőt.

 

Bernard: Gondolja, hogy I. János Pál pápa esetében éppen ez történt?

 

Martin atya: Ez ésszerű feltételezés, de én ebben a kérdésben inkább a történelemhez ragaszkodnék. Nem tudjuk, mi történt. És úgy érzem, hogy a Katolikus Egyházban ha egyszer a pápa halott, akkor ez van, és kész. Kellemes lenne tudni, mi történt. Bizsergeti a képzeletünket. Szörnyű megtudni az igazságot ezekről a dolgokról. De én azt mondom: „A pápa halott. Éljen a pápa!” Most van egy másik pápánk. És hogy mi történt I. János Pál pápával, az Isten szívébe van rejtve. Majd az örökkévalóságban megtudjuk. De az is lehet, hogy értesülünk róla még az időben. Eddig még senki sem állapította meg mi történt, és én sem próbálnám megállapítani. Félteném a térdkalácsaimat.

 

Bernard: Térjünk vissza ezekhez a bizottságokhoz, amelyek vallásos programokat dolgoznak ki, mint amilyen a Renew8 is, valamint a dolgok új megközelítését, mint amilyen mondjuk a házasságok érvénytelenné nyilvánítása. Gondoltak ők egyáltalán a világi személyekre? Vagy csak illúziókat kergetnek? A laikusok soha nem kértek ezekből a dolgokból.

 

Martin atya: A római katolikus kifejezés értelmében ezek az emberek nem katolikusok többé. Ők egy másik valláshoz tartoznak. Magának, Bernard, és nekem be kell ismernünk azt a tényt, és szembe kell néznünk vele, hogy létezik egy újkatolicizmusnak nevezett mozgalom, amelyből hiányzik az istenivel való katolikus intimitásra, meghitt kapcsolatra való minden hajlam. Teljesen elutasítja a római pápa fennhatóságát. A pápát nem tekinti az Egyház egyetemes püspökének. Az Egyházat a hívők gyülekezetének tekinti, akik most azzal vannak elfoglalva, hogy embertársaikkal együtt a felé az utópia felé masírozzanak, amelynek megvalósulását az új világrend ígéri. Ők immár az új világrendhez tartoznak. Osztják a modern embernek a személy szabadságáról szóló valamennyi nézetét, hogy átvegyék annak szexuális életstílusát. Osztják a modern ember nézetét arról, hogy az ember úgy cserélheti le a partnerét, mint egy elkopott inget. Osztják annak nézeteit a környezetről és az eutanáziáról. Mindezekkel egyetértenek! Azt mondják: „Modernizálódnunk kell, és az új világrend részei kell legyünk, mivel egy új világot építünk.”

 

Bernard: Vagyis egy káprázatot kergetnek.

 

Martin atya: Természetesen azt teszik.

 

Bernard: Térjünk vissza az új világrendhez. Mi az, hogy új világrend?

 

Martin atya: Nos, az új világrend két dologtól függ, amelyek napjainkban mindenek felett valók, és amelyeket senki nem tud megkerülni. Az egyik: Olyan, hogy független nemzet, nem létezik ma már. Ezt Gorbacsov találta ki. Mindnyájan egymástól függünk. Milyen értelemben? Muszáj kereskednünk. Ha napjainkban nem kereskedel, halott vagy. Vagy életkörülményeid a Kalahári sivatag busmanjainak szintjére zuhannak. A másik: Minden nemzet fejlődni akar. Mi a fejlődés napjainkban? A fejlődés nem más, mint a kórházak, az utak, az óriásáruházak, a VCR-ek (videó felvevők) és az elektronikus kommunikáció. Az utazás szabadsága. Az a szabadság is, hogy felbonthatod a házasságodat, és újat köthetsz helyette. Vagy annak a szabadsága, hogy megválaszthatod a szexuális életformádat. És azt is jelenti, hogy aláveted magad a technológia követelményeinek és szabályainak. A fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy a technológiát az emberek higiéniai, társadalmi, lelki, szexuális és orvosi szempontból való jobbá tételére használjuk. Ez a fejlődés eszméje manapság. Ennek a két hatóerőnek a befolyását a nemzetközi óriáscégek emberei siettetik. Ezek az erők tisztán természetiek. Materialisztikusak. Éppoly rosszak, mint a marxizmus, de sokkal ravaszabbak. Ezek az erők nem ölnek meg téged. Kellemes dolgokkal pólyálnak körbe, és elintézik, hogy torzszülött gyermeked ne legyen. Lehetővé teszik, hogy ne kelljen olyan társsal élned, akitől elhidegültél. Arról is gondoskodnak, hogy soha ne kelljen gondolkodnod, csak bámuld azt az ostoba képernyőt. A jóság fogalmát pedig számodra arra a közös nevezőre egyszerűsítik, mely szerint úgy kell viselkedned, hogy kellemes illatod legyen, egyél jól, és ne öld meg a szomszédodat. Végül a pénzedet, a zászlódat, a szexualitásodat, az ennivalódat, az olvasmányodat és a szórakozásodat mind a vállalati emberek hadai határozzák meg. Ez a fejlődés.

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 38
Tegnapi: 123
Heti: 306
Havi: 2 176
Össz.: 480 314

Látogatottság növelés
Oldal: Malachi Martin: A kiforgatott katolicizmus
"Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el uratok." Mt 24:42 - © 2008 - 2024 - azidokvege.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat