Úgy tűnik, ez a téma gyakran megtalál mostanában. Az iszlám világban tapasztalt rejtett ébredésről szóló cikk igen vegyes fogadtatásban részesült. Reményeim szerint az alábbi könyvrészletben olvasható néhány bizonyság újabb, még közelibb bepillantást enged az iszlám világban tapasztalható ébredésbe és talán támpontként is szolgálhat, hogy hívőként mit tehetünk a keresők elérése érdekében, amihez ma már nem kell távoli országokba utazni.
Részlet Brother Andrew, Secret Believers (Titkos hívők) című könyvéből
Gary Bauer, egy köztiszteletnek örvendő keresztény kommentátor a következőket írta a 2001. szeptember 11-i támadások évfordulóján:
„A kritikusok… panaszkodnak, hogy az iraki háború és a helytelenül „terrorizmus elleni harcnak” nevezett háború már hosszabb ideje tart, mint a II. Világháború és még mindig nem nyertünk.
Talán azért, mert még mindig nem úgy harcolunk, mint akkor: a győzelemért. Még mindig jobban félünk az Amerikai Polgárjogi Szövetség (ACLU) pereitől és a New York Times szerkesztői üzeneteitől, mint az ellenségtől, aki elszánta magát, hogy elpusztítja a nyugati civilizációt.
A háború még sokáig fog tartani, talán generációkon át. Az az öt évvel ezelőtti nap, amiről ma megemlékezünk, nem a legrosszabb nap, amit a háború végéig megtapasztalunk. Bizonyára több szörnyűség és megpróbáltatás vár még ránk, mire mi, ennek a civilizációnak az örökösei, megtudjuk, hogy örököltünk-e elég bátorságot és eltökéltséget is ahhoz, hogy megvédjük örökségünket.”
Gary néhány fontos kérdést vet fel. Igaza van, hogy háborúban állunk, de vajon a megfelelő ellenség ellen harcolunk? Biztos, hogy az iszlám világnézet az ellenség? Valóban csak élet-halál harcként tekinthetünk erre, ahogyan ezt sok kommentátor gondolja? Vajon nem azt olvassuk, hogy, aki féli az Urat „nem fél a rossz hírtől”?
Pál, Péter és János is arra emlékeztetnek, hogy ne féljünk:
„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.”
„Nem féltek semmiféle fenyegetéstől,” írja Péter Ábrahámról és Sáráról. János pedig, mint tudjuk, kijelenti, hogy „a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Egyik célom a könyv megírásával az volt, hogy bemutassam, milyen kihívásokkal néz szembe az egyház az iszlám miatt. Ugyanakkor tragikus lenne, ha minderre félelemmel reagálnánk és visszavonulást fújnánk. A következő néhány oldalon szeretném átadni, hogy mit üzen az üldözött egyház a keresztényeknek nyugaton. Hiszem, hogy a korábban leírt bizonyságok négy kihívást állítanak elénk:
Szeretetet mutatni a muszlimoknak az Örömhír átadásával, megbocsátani nekik, amikor megtámadnak bennünket, teljes mértékben Jézust követni az életünkben és igazi, lelki síkon vívott háborúba lépni.
Az első kihívás megértéséhez szeretném olvasóimat magammal vinni egy titkos helyszínre Afganisztán és Pakisztán határán.
2002 első felében járunk, röviddel azután, hogy a koalíciós erők megdöntötték a Talibán hatalmát Afganisztánban. Látogatásunkkor még mindig folytak harcok a térségben és időnként hallottuk, amint amerikai vadászgépek zúgtak el felettünk a közeli Tora Bora hegység felé tartva, ahol az al-Kaida vezetőinek rejtekhelyét sejtették.
Terepjáróval, keskeny hegyi utakon át jutottunk el találkozónk helyszínére és bár minden erőnkkel kapaszkodnunk kellett, hogy ki ne essünk az ülésből, utunk még így is kényelmesnek számított ahhoz képest, hogy helyi testvéreink éjszakákon át gyalogoltak vagy huszad magukkal zsúfolódtak 12 személyes buszokba, hogy találkozhassanak velünk. Jalalabadból, Kunarból és Kandahárból, a Talibán felemelkedésének térségéből érkeztek.
A ránk váró férfiak széles mosollyal, egyesek kézfogással, mások hatalmas öleléssel fogadtak. A sarokban két burkába öltözött asszony ült.
A házban nem volt áram. Gyertyával világítottunk, a kíváncsi szemeket pedig az ablakokra borított plédek voltak hivatottak távol tartani.
Miközben a körülöttem ülő férfiakat néztem, elgondolkoztam, hogy vajon mit szólnának a CIA ügynökei, ha tudomást szerezve összejövetelünkről, hirtelen ránk törnének. A külsőségekből ítélve, valószínűleg az összes jelenlévőt elhurcolnák a Guantánamói bázisra. Isten azonban a szíveket vizsgálja és ez alkalommal nekünk is bepillantást engedett oda. A következő néhány órában egy olyan világban találtuk magunkat, ahová csak kevesek jutnak el és ezalatt meggyőződhettünk róla, hogy létezik őszinte keresztény megoldás a terrorizmus átka ellen.
Néhány pastu nyelvű ének után Alef beszélt először, aki a hagyományos afgán szakáll helyett bajuszt viselt. Elmesélte, hogy a Talibán uralma alatt a szakáll kötelező viselet volt minden férfi számára, sőt, a törvény őrei bármikor megállíthatták az embereket az utcán, amit rendszeresen meg is tettek, és ellenőrizték, hogy a szakáll eléri-e a kívánt hosszúságot. Alef a kezével jelezte, hogy egy férfi ökölnyi hosszúság kellett ahhoz, hogy valaki átmenjen az ellenőrzésen, akinek pedig ennél rövidebb volt az arcszőrzete, azt ott helyben megverték. Elmesélte, hogy a Talibán bukása után első dolga volt, hogy levágta a szakállát.
Menekültté válása előtt Alef ópiumtermesztésből élt, mellékesként pedig rozzsal és zöldségekkel gazdálkodott, de elismerte, hogy fő bevételét a mákból készült kábítószer jelentette. A világ ópiumellátmányának 90 százaléka Afganisztánból származik.
Alef túlélte a Szovjetunióval a 80-as években vívott háborút, de az azt követő polgárháború miatt végül a Pesavar környékén felállított egyik menekülttáborban kötött ki.
Amikor a szövetséges erők 2001-ben megszállták az országot, körülbelül három millió afgán élt Pakisztán északi részén, a törzsi területek határán. Alef kilenc évig lakott ott és sok társához hasonlóan ő is az egyik menekülttáborban ismerte meg Jézust.
Irodalmat tanult, szerette a zenét és szívesen hallgatta a híreket a rádióban. Egy napon új csatornára bukkant, ahol egy férfi Jézusról, mint pásztorról beszélt. Felvette a kapcsolatot a program készítőivel és kért tőlük keresztény irodalmat pastu nyelven.
„Olvastam az Úr Jézus Krisztus csodáiról,” mesélte büszkén. „Feltámasztotta a halottakat és visszaadta a látást a vakoknak. Vízen járt. Amikor számot vetettem ezekről a csodákról, azt mondtam magamnak: ’Nincs ember, aki erre képes lenne.’ Ezek isteni tulajdonságok.”
Elmesélte, hogy a változás, amit életében tapasztalt ezután, olyan volt, mintha egy másik világba lépett volna. Talán kicsit hasonlóan ahhoz, amit én holland létemre éreztem az afgán hegyekben.
„Nem féltem többé a haláltól!” – mondta Alef.
Természetesen szerette volna megosztani ezt az életmegváltoztató tapasztalatot másokkal, de azért óvatos volt. A feleségének először azt mondta, hogy talált egy új könyvet, de nem árulta el neki, hogy mi volt az. Elkezdett történeteket olvasni neki az evangéliumokból, a felesége pedig egyre jobban figyelt. Tudni akarta, hogy milyen könyvet olvas. Idővel már ketten követték Jézust.
A körülöttünk ülő többi férfihoz hasonlóan Alef is muszlim volt eredetileg és úgy gondolja, hogy korábban nem volt választása.
„Választási lehetőségek nélkül, hogyan választhat az ember? Aztán megismertem a másik lehetőséget és a helyes út mellett döntöttem.”
Alef azóta az Igét hirdeti. Elővett egy papírdarabot, amin hatvan név szerepelt. „Ezek azok, akiket a tanítványságra tanítok,” mondta.
Alef után Geem következett. Elmesélte, hogy egy álmot látott, amiben egy hatalmas tó közepén rekedt. Nem tudott kiúszni a partra. Egy fehér ruhába öltözött férfi fehér lovon odaügetett hozzá és karját kinyújtva megragadta Geem kezét, majd kihúzta a partra.
„Miért mentettél meg?” – kérdezte a férfitól álmában.
„Meg akartalak menteni, így megmentettelek,” válaszolta neki.
Geem szerette volna megtudni, hogy ki volt a lovas. Kérdésére végül megkapta a választ: Jézus Krisztus.
Bea, a középiskolai tanár, egy igazi mackó volt nagy szürke szakállal. A polgárháborús évekről mesélt és arról, hogy miként lett elege a muszlimok által a többi muszlim ellen elkövetett atrocitásokból.
„Rablás, paráznaság, lopás, korrupció – mindenhol ez ment körülöttem,” mesélte.
Elhatározta, hogy egy összehasonlító tanulmányba kezd a többi vallásról és így ismerkedett meg Jézussal. Először nem értette Isa próféta (Jézus neve a Koránban) személyének jelentőségét, de amikor Alef ellátogatott Bea falujába, kapott tőle néhány könyvet, amelyek megnyitották előtte az evangélium igazságait.
Oaf még gyerekként, egy menekülttáborban találkozott életében először kereszténnyel. Mint kiderült, az angoltanára misszionárius volt és Oaf annyira kedvelte, hogy felajánlotta neki, váljon ő is muszlimmá. A tanár mosolyogva azt felelte, hogy Oaf még túl fiatal ahhoz, hogy erről beszélgessenek, de biztosította a fiút, hogy imádkozni fog érte, hogy többet olvasson és idővel jó döntést hozzon.
Pesavarban Oaf felfedezett egy templomot, aminek volt egy kis könyvtára, így lehetősége nyílt megismerkedni a kereszténységgel. Azonban minél többet olvasott a keresztény hitről, annál több kérdése támadt saját hitével kapcsolatban. Hónapokon át hűségesen gyakorolta az iszlámot és közben tanult. Egy idő után egyre nyugtalanabb lett. Visszatért a kis könyvtárhoz, ahol az egyik tanár segített megválaszolni kérdéseit és jobban megérteni a keresztény hitet. „Most másoknak segítek a tanítvánnyá válásban,” jelentette ki büszkén „és már tizennyolcan ismerték meg így az Urat!”
Oaf történetének van egy szomorú része is. Apósa elvitte a feleségét és mindhárom gyerekét és arra kényszerítette őket, hogy vele éljenek, amíg Oaf vissza nem tér az iszlámhoz.
„Két hónapja nem láttam őket,” mondta.
Ott volt még Sheen, egy alacsony, csupa ín, fekete shalwar kamezt viselő férfi. Az ő története nagyon egyszerű, mégis csodálatos.
„Létezik a béke útja és ez Jézus útja,” mondja.
Sheen úgy ismeri a hegyi ösvényeket, mint a saját tenyerét. Éveken át fegyvereket szállított Pakisztánból a mudzsahedinnek Jalalabad térségébe, majd visszafelé ópiummal megrakodva járta végig ugyanazt az utat. Ma egészen másfajta csempészárut szállít. Keresztény könyveket és Bibliákat. A határokat és ellenőrzőpontokat gondosan elkerülve két hét, amíg egy-egy becses szállítmánnyal célba ér. Bár nem tudja elolvasni a csempészett könyveket, hiszen minden második honfitársához hasonlóan Sheen is analfabéta, eddig hét hónapot töltött börtönben, miután egy Újszövetség szállítmánnyal elkapták. Nem értette, hogy a hatóságok miért dühösek rá. Mit akarnak? Az jobban tetszene nekik, ha fegyvereket és kábítószert szállítana?
„A keresztény hitben az emberélet méltóságot és tiszteletet kap. Ez nagyon sok vigaszt és békét hozott nekem. Ebben a hitben tudomást vesznek rólam, törődnek velem. Isten törődik velem.”
Összejövetelünk egyik fő célja körülbelül tizenkét férfi és két feleség bemerítése volt, akik a bontakozó afgán egyház vezetői voltak. A szertartás elején szóltam néhány szót a II. Korinthus 5:17-et idézve, miszerint „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden.” Mennyire szerettem volna, ha mások is szemtanúi lehettek volna azoknak a csodálatos változásoknak, amik a körülöttem lévő testvérek életében bekövetkeztek, annak ellenére, hogy valamennyien egy radikálisan muzulmán társadalomban élnek. Túléltek egy háborút, és a történelem talán egyik leginkább fundamentalistának mondható, szélsőségesen legalisztikus szektájának uralmát. Sokan mindenüket elvesztették a törzsi viszálykodások következtében és évekig éltek menekültként. Az evangélium azonban mindannyiukat átváltoztatta!
A szertartás után egy hetvenéves forma, de valószínűleg sokkal fiatalabb férfi jött oda hozzám. Nazim tolmácsom segítségével mesélte el, hogy néhány hónappal korábban stroke-ot kapott, aminek következtében jobb karja megbénult. Imádkozott, hogy a bemerítkezés során Isten meggyógyítsa és most boldogan lengette karját, ezzel mutatva, hogy Isten meghallgatta az imáját.
Később megtudtam, hogy összejövetelünk után Nazim elkezdte írásra és olvasásra tanítani a falujabeli gyerekeket az evangéliumok alapján. Egy reggel, körülbelül két évvel később, a helyi mullah, aki a Talibán tagja volt, többedmagával berontott Nazim otthonába és súlyosan megverték a férfit.
„Miért az Indzsilből (evangélium) tanítod a gyerekeket és nem a Koránból? Csak a Koránra van szükségük,” kiabálták. A mullah megfenyegette Nazimot, hogy ha nem hagy fel ezzel a tevékenységével, legközelebb megölik.
Miután távoztak, Nazim elküldte a feleségét és gyerekeit, hogy gyorsan gyűjtsenek össze mindenkit, akit csak tudnak barátaik és tanítványaik közül. Perceken belül 25-en zsúfolódtak össze kicsi otthonukban. A verés okozta sérülések és fájdalmak ellenére Nazim minden erejét összeszedve átadta becses üzenetét: „Valami nagyon fontosat akarok mondani nektek,” kezdte, majd elmesélte az Úr Jézus Krisztushoz vezető útját és felolvasott néhány részt az evangéliumokból.
„Azáltal, hogy az életét adta értünk, Jézus megszabadított minket a bűn terhétől és helyreállította a kapcsolatunkat Istennel,” mondta Nazim, arra ösztönözve hallgatóit, hogy kövessék Jézust, majd összeesett és meghalt.
A hírt hallva azonnal a János 12:24 jutott az eszembe: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”
Nazim feleségét száműzték a faluból. Új lakóhelyén azonban, a férje által elkezdett szolgálatot folytatva a mai napig fiatal lányokat tanít az olvasásra.
Az afganisztáni Pastu térségében legjobb tudomásom szerint 2000 előtt nem voltak hívő keresztények. A számuk ma több ezerre tehető. Ők az afganisztáni gyülekezet. Titokban, de túláradó örömmel jönnek össze.
Mit gondolsz a muszlimokról ezeket a történeteket hallva? Mit látsz a tüntető vagy menekülő muszlimokban, fenyegetést vagy lehetőség arra, hogy az evangéliumot hirdesd nekik?
„Az én juhaim hallják az én szómat,” mondta Jézus. Vegyük észre, hogy sok muszlim erre a szóra vár. Egy esélyre, hogy meghozhassák döntésüket.
Thea: Brother Andrew négy kihívást azonosított a muszlimokkal kapcsolatban, amikre hívőként szerinte válaszolnunk kellene. Ezek közül az első, hogy ne ellenségként kezeljük őket, hanem vegyük észre, hogy ők is éppen olyan elveszett emberek, mint amilyenek mindannyian voltunk Jézus nélkül és az ő életük is egyetlen módon változhat meg, ahogyan erről ebben az írásban is olvashattunk. Remélhetőleg egy következő posztban lehetőségem lesz megosztani veletek legalább még egyet a maradék három kihívás közül, ami az elsőnél kicsit kellemetlenebb: Vajon mekkora kihívást jelentene az iszlám, ha a keresztények tényleg Krisztust követve élnének?
